Míg állni látszék az idő

Már maga a látvány súrolja a realitás határát: a sajátos műfajt létrehozó, és azóta töretlen fénnyel tündöklő fuvolaművész itt áll előtted életnagyságban. De nemcsak itt áll, hanem belefúj hangszerébe, aztán énekel egy sort, majd könnyedén előkapja gitárját, nagyjából ugyanúgy, mint évtizedekkel ezelőtt, te meg csak kerek szemekkel bámulsz, ámulattal fogadod a feléd áramló kifinomult dallamokat és örömmel tapasztalod, hogy megállt az idő. A mesebeli 77 évet immár betöltő brit énekes, zeneszerző Ian Anderson valamikor kilencéves korában döntötte el, hogy ezt a művészeti ágazatot választja, mondván itt gyorsabban tehet szert hírnévre, mint mondjuk a képzőművészetben. Hát fején találta a Földet, hamarosan megkedvelték kerek e világon, így az idei turné Hét évtized elnevezése igazán enyhe költői túlzásnak tekinthető. Persze akadnak más előnyei is egy személyes találkozónak a legendás Jethro Tullal. Mármint a zenekarral, mert eredetileg ezt a nevet egy agronómus viselte, a 18. században ő találta fel a sorvetőgépet. Logikus, nemde?

A régi melódiákat szinte ugyanazon az énekhangon újból és élőben felismerve magad is vagy fél évszázadot fiatalodsz, ha akkor már egyáltalán világra jöttél. Ahogy elnéztem a budapesti alkonyatban zsúfolásig megtelt Erkel Színház közönségét, a jelenlévők nagy többsége eldicsekedhet ezzel, a fennmaradó kisebbséget meg azok a szerencsés gyermekek alkotják, akik felmenőiktől örökölték vagy tanulták el a jó ízlést.

Az előadás egy szokatlan bejelentéssel kezdődött. A bemondó tolmácsolta a művész úr kívánságát a telefonok és fényképezőgépek mellőzését illetően. Csodák csodájára azonnal visszakerült a zsebekbe minden csodaszerkezet, s gyorsan rájöttünk, így is lehet élvezni a muzsikát. Na de milyen muzsikát? Az örökifjú virtuóz, négy fiatal (mármint nála fiatalabb) társával együtt belevágott a Beggar's Farm darabba, a frontember csak ezután üdvözölt bennünket, s röviden ismertette, hogy betartva az időrendet, a nyitányt a This Was bemutatkozó anyagból választotta, amelyet teljes egészében a blues rocknak szenteltek 1968-ban, majd hamarjában előkerült még két dal a hőskorból.

Azután fokozatosan lépkedtünk előre az időben és emlékekben egyaránt, közben régi filmbejátszások idézték fel a kezdeteket. Megállapíthattuk, hogy a külcsín mégiscsak némileg változott, Anderson immár nem gólyapózban, hanem két lábbal a talajon járva csalja elő az elbűvölően lágy fuvallatokat, valamint hajzata és szakálla is jóval szerényebb kinézetű lett, ám a hangzás lényegében nem kopott meg. A Songs From the Wood klasszikust be sem kellett mutatni, mint ahogyan a Thick as a Bricket sem. Ez utóbbit mégis felkonferálta a szerző, büszkén hozzáfűzve, hogy rendhagyó módon, egyetlen dalt tartalmaz az egész album, amelyből persze csak egy részlet következik. A rövid beszéd alatt felmarkolta légiesen könnyű kis gitárját (még véletlenül sem tévesztendő össze a léggitárral), és olyan kristálytisztán csendültek fel ujjai között a kezdő akkordok, mint ahogyan a hegyi patak tör elő a föld mélyéről. Ez alkalommal még minket is megszólaltatott, a záró sorban a Thick as a ... elrebegése után elegendő volt egy határozott intés a nézőtér felé, s pontosan 1800 torokból harsant fel a befejezés: Brick!!!

Nem eresztette bő lére a szöveget a Mester, lényegretörően ismertette a szükséges adatokat, apró poénokkal fűszerezve. A Weathercock előtt a szélkakast jó barátjaként mutatta be, aztán nem titkolt büszkeséggel hangsúlyozta, miszerint a The Navigators szám az alig két évvel ezelőtti lemezről származik, mialatt tengerjáró hajók úsztak be a kivetítőre, majd még mélyebb nyomatékkal jelentette be, hogy van ennél aktuálisabb gyűjtemény is, az idén megjelent Curious Ruminant (Kíváncsi kérődző – amúgy ez a szófordulat is megérdemelne egy tanulmányt), és máris megismerkedhettünk a meglepő keménységű címadó dallal. Lélegzetvételnyi szünetet hagyva magának elismerte, hogy most kivételesen egy nála is régebbi szerző 300 éves művét dolgozzák fel, és jöhetett Bach E-moll szvitjének egyik 4/4-es ütemű, magával ragadó tétele, amelyben különösen David Goodier csillogtatta fiatalos lendülettel tudását és basszusgitárját, pedig ő is a hetvenen túliak táborát erősíti. Csak ezután kapott mindenki 20 perc megérdemelt, kollektív pihenőt. A szakavatott közönség is csillagos ötöst érdemelt ki az első félidőben. Kivétel nélkül betartottuk a Nagyfőnök kérését, valóban nem világított egyetlen kamera képernyője sem, a halk részletekben pedig olyan áhítatos csend uralkodott, hogy talán az okosórák ketyegése is meghallatszott volna. Márpedig a fület simogató futamokból nem volt hiány, Anderson ezúttal is bizonyította vérbeli akusztikus zenei hitvallását.

A második részt sikerült még változatosabban összeállítani, még magasabb élvezeti szintre emelni. Az Aqualung sikeralbumról elevenedett meg a My God nagyívű, drámai dallamvezetéssel, utána megint látványos ugrás az időben meg a témában, és a 19 év kihagyás után kiadott The Zealot Gene szerzeményt élvezhettük olyan stílusban és minőségben, mintha a röpke tizenkilenc esztendő alatt semmi sem történt volna. Az már csak merő véletlen, hogy 2022-ben született újjá az együttes, a lemez pedig épp a 22. fejezet a tekintélyes sorozatban. A cím magáért beszél, felesleges minden további kommentár: A megszállott gén.

A bristoli kikötő ihlette The Donkey and the Drum kitűnő alkalmat adott, hogy a társulat egy érdekességgel szolgáljon: Scott Hammond dobos éppen abban a városban született, de ne legyünk rosszmájúak, nyilván őt csupán a dalcím második fele illeti, emellett John O'Hara billentyűs a bristoli egyetem zenei fakultásán diplomázott (ütőhangszerekből, na de egy zseninek úgy látszik mindegy, mi mögé ül le), így a ragyogó kíséretet biztosító dél-angliai társak közül csak a manchesteri szólógitáros, Jack Clark lóg ki, sőt ő ifjú korával is különcnek számít, alig múlt 30 éves. A lírai instrumentális mű közben vetített képekből részletes betekintést kaptunk a kikötő élénk forgalmába. Később már térben is eléggé el kellett rugaszkodni, mert a világjárás az örökké békétlen városban folytatódott, Over Jerusalem címmel egy aggodalommal teli balladát hallhattunk a vadiúj albumról. A következő állomásra ugorva elég volt egy-két leütés a billentyűkön, lehelet a varázsfuvolába, és máris örömteli ováció tört ki: mindenki felismerte a Budapest motívumait az 1987-es Crest of a Knave korongról. De azonnal elcsendesedtünk, mert tágra nyílt fülekkel és szemekkel figyeltük a tízperces, grandiózus formába öntött kompozíciót, a háttérben végigvonultatva a főváros kincseit, a Parlamentet, a Lánchidat, a Hősök terét, a Halászbástyát. Itt már bizony lopva előkerült néhány kamera, ezt meg kellett örökíteni az utókornak. Igazság szerint az érzelmes történet mégsem annyira a szépséges építményekről, hanem inkább az ottani koncertet szervező személyzet szemrevaló hölgytagjáról regél. Szintúgy elragadó hangszeres nyitánnyal összefonódva lopakodott vissza az Aqualung, végre a címadó, mondhatni zenetörténeti alkotással, ugyancsak ötletesen bővített változatban. Persze még ezután sem hagytuk nyugovóra térni a jó erőben lévő gárdát, addig tapsoltunk, míg vissza nem tértek. Cserébe mi is kaptunk egy kis kedvezményt, ugyanis a vászonra kirajzolták, hogy szabad a gazda, vagyis telefon, fényképezőgép kipipálva. Kultúremberek lévén azonban ekkor sem kattogtattunk eszeveszetten, inkább lélegzet-visszafojtva figyeltük a mozdony lélegzetét, mert hát sejtettük, hogy anélkül nem távozhatunk. A Locomotive Breath is kissé átkovácsolva került a sínekre, ám ezt a megszólalást cseppet sem bántuk, különösen úgy félszáz év meg néhány száz meghallgatás után. Ennek lecsengésekor aztán a filmkockákon végigrobogó szerelvények mintájára fékezhetetlen erővel tört ki a tapsvihar, amely végül rock koncerteken ritkán tapasztalható vastapsban teljesedett ki. A vastapshoz persze nemcsak a vasút lehelete, hanem a helyszín is hozzájárult, elvégre az ország legnagyobb állandó színházában ülünk, vagy mi a kő?! A művészek meg mi mást tehettek, hajlongva és integetve viszonozták a kiérdemelt dicsőséget, miközben a hangfalakból felvételről köszönt be az éppen idevágó Cheerio, az eredetileg másfél perces szösszenet. Hát sziasztok, ki tudja, találkozunk-e még valaha, de az biztos, hogy a hallgatóság döntő többsége újjászületve, kisimult arccal, ruganyos léptekkel indult a kijárat felé.