Emelt fővel

A metál világában a legtöbb legendás zenekar addig turnézik és készít lemezeket, amíg van kreativitásuk, bírják fizikailag, vagy a közönség érdeklődése végleg el nem hal. Dave Mustaine azonban más utat választott. A Megadeth 17. stúdióalbuma – szimbolikus módon egyszerűen Megadeth címmel – tudatosan az utolsó fejezet. Ez nem kényszer szülte lezárás, nem is kifulladás, hanem egy tervezett, méltóságteljes búcsú. Pont olyan, amilyen maga Mustaine is: kérlelhetetlen, makacs és végletekig ura a saját történetének.

Ez a döntés különösen erős, ha végignézünk Mustaine pályáján. Kevés zenész nézett szembe annyiszor azzal a lehetőséggel, hogy véget érhet a karrierje, mint ő. A 2000-es évek elején a zenésznél diagnosztizált radiálisideg-bántalom és ízületi gyulladások átmenetileg ellehetetlenítették a gitározást, 2019-ben pedig a torokrákkal küzdött meg. Mindkét helyzet végállomás lehetett volna, de ehelyett új lendületet adott. Mintha minden csapás újabb riffeket, újabb dühöt és újabb bizonyítási vágyat szabadított volna fel. Éppen ezért a Megadeth című lemez nem az elesettség, hanem az önrendelkezés albuma. Nem akar több lenni, mint a Rust In Peace vagy a Peace Sells… But Who’s Buying?, és nem is kell neki. Ehelyett kíméletlen, technikailag erős és őszinte összegzést ad arról, mit jelentett a Megadeth negyven éven át.

A Megadeth zenekar mindig iskolapéldája volt a metálnak, és ez most, az utolsó stúdióalbum esetében sincs másképp. Kiváltképp igaz ez Teemu Mäntysaari esetében, akinek ez az első – és egyben utolsó – stúdiómunkája a zenekarral. A finn gitáros friss energiát hoz a lemezen. Mustaine-nel közös futamai a Tipping Point vagy a Made To Kill tételeiben nem egyszerűen technikai gyakorlatok, hanem valódi, pazar gitárdialógusok. Mäntysaari játéka tiszteli a Megadeth hagyományait, ugyanakkor csempészett bele egy kis modern, skandináv precizitást is. Ritka egyensúly ez egy búcsúalbumon.

A ritmusszekció feszes, könyörtelenül pontos, ahogy azt a zenekartól megszoktuk. A hangzás tudatosan kerüli a modern metál steril, túldigitalizált világát. Helyette karcos, középfrekvenciás düh dübörög, amely a korai, csöves erősítős évek nyerseségét idézi. Ez az önazonos megszólalás keretbe foglalja a zenekar karrierjét. Visszanyúl a gyökerekhez, miközben technikailag végig a mai élvonalban marad.

A dalok sorrendje olyan, akár egy fergeteges időutazás. A Tipping Point azonnal támad a gyors, agresszív thrash-rohamaival, és világossá teszi, hogy Mustaine hangja – bár az évek és a betegségek formálták – még mindig hordozza azt a jellegzetes, cinikus hangvételt. A dal a civilizáció töréspontjairól beszél, a közelgő összeomlásról, ami Mustaine visszatérő témája.

A Let There Be Shred szinte önironikus vallomás a trash-metál riffekhez. Habár szövegében közelít a műfaji klisékhez, zeneileg ellenállhatatlan. Ebben a dalban a brit heavy metál dallamossága találkozik a San Francisco-i Bay Area thrash-metál dühével. Tökéletesen idézi fel, hogy a trash-metál miért volt valaha életérzés.

A lemez művészi csúcspontja a Puppet Parade. A szerkezete progresszív, váltakozó ritmusok és emlékezetes témák találkoznak benne. A szöveg a manipulációról, a hatalmi játszmákról és a bábként mozgatott tömegekről szól. A gitárjáték hűen idézi fel a klasszikus Megadeth-korszak legjobb pillanatait.

Az Obey The Call és az I Am War inkább az 1990-es évek Countdown to Extinction és a Youthanasia című albumának szellemét idézi meg. Ezekben a számokban nem a sebesség dominál, hanem a történetmesélés, a sötét hangulat és a fokozatos építkezés. A szólók nem öncélúak, hanem érzelmi súlyt adnak a daloknak.

Az I Don’t Care már megosztóbb. Ez dacos beintés, ami egyesek szerint nem illik egy búcsúlemezhez. Mások meg pont ebben látják Mustaine lényegét, azt a nyers, kompromisszummentes attitűdöt, ami miatt negyven éve vagy imádják, vagy ki nem állhatják a zenészt.

Az érzelmi tetőpont a The Last Note. Sallangmentes, és végtelenül őszinte. Egy megfáradt, de büszke zenészt hallhatunk a mikrofon mögött. Mustaine saját mulandóságáról, a zeneipar változásáról és a búcsúról énekel, mindezt minden klisé nélkül. Ez a dal valódi súlyt ad a lezárásnak, tudatja, hogy ez nem csupán gesztus, hanem végleges döntés.

Külön fejezetet érdemel a Metallica-faktor. Mustaine életét végigkísérte az 1983-as szakítás traumája, és a rivalizálás árnya sem tűnt el soha teljesen. Pont ezért erős gesztus a Ride The Lightning feldolgozása. Lehet ez végső fricska, puszta tisztelgés vagy kreatív visszakövetelés. Mindenesetre a feldolgozás megmutatja, hogyan szólhatott volna a dal Mustaine víziójában. Mégis, mivel a zenekar utolsó stúdió lemezéről beszélünk, ez inkább egyfajta végső elszámolás és megbékélés a múlttal.

A Megadeth saját nevét viselő albuma így nem csupán újabb album, hanem zenei emlékmű. Nem hibátlan, nem is steril, de pontosan ettől hiteles. A technikás gitárjáték, a düh, a társadalmi reflexió és az emberi esendőség találkozik benne. A Behind The Mask című dokumentumfilm, ami a zenekar négy évtizedes pályafutását mondja el, tovább erősíti ezt a rituális búcsút, teret adva az elengedésnek.

A zenekar ezzel pontot tett a mondat végére és méltóképpen zárta le a munkásságát. Persze a kérdés nyitva marad: mi jön ezután? Mustaine szerint az alkotás nem ér véget. A Megadeth logó és a zenekar mint intézmény nyugdíjba vonul, de az a tűz, ami ezt az albumot is fűtötte, aligha alszik ki. Annyit viszont kijelenthetünk, hogy ez a lemez nem sírkő, hanem relikvia. Büszke mementó egy olyan alkotótól, aki mindig a saját szabályai szerint játszott, és aki a végén is emelt fővel hagyta el a színpadot.