Harminc éve ragyog „Az éj szeme”

Alig múlt el két esztendő azóta, hogy a Nevergreen formáció megünnepelte fennállásának 30. évfordulóját a Dalriada és a Wall of Sleep társaságában a Barba Negra tágas sátrában, most viszont valamelyest változott az összeállítás. A stílusában ideillő Wall of Sleep megmaradt egyik szárnysegédnek, mert a soproni eredetű banda pontosan 25 nyáron át muzsikál, korban nem sokkal lemaradva a nagy elődtől. A Nevergreen második albuma, Az éj szeme címmel meg éppen most dicsekedhet el a harmincadik betöltött évvel, márpedig a zenei karrier kezdetén sorsdöntő szokott lenni a második lépcsőfok, de ezt az akadályt a délvidéki fiatalok 1996-ban kapásból átugrották. Szóval két nagyszerű ok adódott az ivásra mindenkinek, izzásra az alkotóknak, írásra a tudósítónak. A helyszín az idén átkerült egy családias méretű és barátságosabb hangzású klubhelyiségbe, méghozzá az egykor a rockereknél is keményebb termésköveket szállító A38 hajó gyomrába a Petőfi-híd budai lábánál.

Kapunyitás után nem sokkal négy helybeli srác szivárgott be egymás után a színpadra, akik kellő mélységben és komorságban zúztak, billentyűztek, ütöttek, élükön a megtermett, ugyanakkor rátermett csalogánnyal, a Stragessa művésznevet büszkén viselő dívával, mindnyájan illően éjfeketébe öltözve, teljesen megfelelve a Devil Seed elnevezésnek. Elszállós dallamaik és angol nyelvű szövegeik, valamint a számok között a stewardess magyar nyelvű felvezető közleményei egyaránt űrutazásra invitálták a jelenlévőket. Az epikus, bő lére eresztett doom, mondhatni dark fantasy szerzeményekből nem sok fért bele az időbe, egyik kezem ujjai is majdnem elegendőnek bizonyultak a számoláshoz, így a röpke fél óra a feltörekvő művészek által elképzelt űrhajó sebességével szállt el.

A Wall of Sleep már régi ismerősként, teljes hosszúságú műsorral vonult elénk. Szintén öten töltötték be a színpadot, a pályafutásukat alaposan átfogó gyűjteménnyel készültek, és volt is miből listázniuk, hiszen a tavalyi albumukkal elnyerték a Fonogram-díjat hard rock kategóriában, ugyanakkor már a fellépéssel egy időben megjelenő EP-ről is mutathattak friss, ropogós darabokat, ékes példaként az Outsider, vagy a Nothing Remains igen beszédes címen keresztül az újra felmelegített Stabat Materig, egyik sem az örök életet sugallja ugyebár, ellenben üdítően hatott Gary Moore lehengerlő klasszikusa, az Out in the Fields, amelyben igen kellemes meglepetésként a Nevergreenből kölcsönkért Bob Macura testesítette meg Phil Lynott-ot, és alkotott erőteljes duettet a mély hangfekvéshez ezek szerint kívánatos, ugyancsak nagyobb tömeggel rendelkező Bátky Zolival. Hasonlóan teljes egyetértésben pengetett mellettük a két húrbűvölő, alaposan kihasználva az ikergitár nyújtotta előnyöket. A legvégére pedig egy belassulós, igazi altató került I Sleep címmel, így az egy és negyed órás produkció után kissé félálomba merülve vonultunk át a sörpultok irányába, hogy erőt gyűjtsünk a rangidős zenekarhoz.

A négy délvidéki vagány legény a jól bevált Gótikus erotikával robbantotta be a légkört, egy csapásra felriasztva mindenkit, és velük együtt örömmel fogadhattuk végre az ékes anyanyelvünkön felcsendülő szöveget, éppen a szabadkai énekestől. A vehemens kezdés hatására pillanatok alatt megtelt a terem, így a Nevergreen eldicsekedhet azzal, hogy két éven belül immár a második telt házas, jubileumi bulit hozza össze. A harminc éve sikeres albumról persze még sok egyéb felcsendült, mint például a Danse Macabre, Furor Christiani, A harang értünk szól, Idegen vér. Nem véletlenül, ugyanis erre az alkalomra készítették el a régi felvételek újrakevert változatát, hozzáadva a CD anyagához a két utóbbi dal korszerűbb átdolgozását, sőt a H-Music kiadó még egy mélyvörös színű, vinil nagylemezzel is kedveskedett az igazán elkötelezett gyűjtőknek. És ezzel még nem zárult le a finomságok sorozata. Szabó Endre ugyanis az együttes dobosa, ám mindez nem akadályozta abban, hogy elkövessen egy vadiúj, látványos videoklipet a három évtized alatt sajátos himnusszá vált Harang elragadó dallamaira. Szintén az ő találékonyságát bizonyítja, hogy a gálaest folyamán a bőrök és cintányérok mögül gyakran kevert géppuska gyorsaságú betéteket a doom és gothic műfaj által megkívánt monoton döngölések közé, befejezésül pedig felpattant a kis székéről, barátságosan lepacsizott az első sorokban nyomuló híveivel, majd nagylelkűen kiosztott közöttük egy marék dobverőt. A pápa sem csinálta volna hatásosabban.

A vokális „hanghordozó”, Bob Macura bámulatos lendülettel nyomta drámai baritonját a mikrofonba, ha nem is egy oktávval, de egy tyúklépéssel magasabban a szokásosnál, nem beszélve az Idegen vér modern átdolgozásáról, minek folyamán a tüdejébe beépített hörgők kifejezetten érvényesültek. Közben azért nem felejti el hosszú nyakú hangszerén mellékelni a szükséges basszusokat sem. A másik fáradhatatlan veterán, Matláry Miklós ezúttal is stabilan, szó szerint mint oszlopos tag, szinte mozdulatlanul állt a bal szélen, biztosítva a tőle megszokott billentyűs alapot minden darabban, ám néha arra figyeltünk fel, hogy a szintiből egészen magas hangsorok szálltak az éppen felkapott fejünk felé. Bár az is igaz, hogy ő már hetekkel a rendezvény előtt felfokozott iramban vetett be apait-anyait az érdeklődés felcsigázása érdekében. Az internetes felvezetés ugyebár manapság alapkövetelmény, de ezentúl befáradt a magyar televízióhoz, ahol mély átéléssel, ám kissé megilletődve ismertette az új lemezek és a várható előadás részleteit. Az M2 esti műsorában leadott interjú után aztán maga a Mester is bevallotta, hogy nem csak a közelgő buli szervezése hozta lázba, hanem a két ifjú riporterhölgy rendkívüli szépsége is megigézte őt az A38-ra kihelyezett stúdió rivaldafényében. Csodák csodájára még a nyomtatott sajtó sem maradt ki a sorból, a Hammerworld szeptemberi kiadása négy oldalon keresztül foglalkozik a Wall of Sleep munkásságával, egy másik oldalról pedig mindkét csapat friss anyagának színes fotója virít. Nem mellesleg, a szintén tekintélyesen szép korú, 40 esztendős magazin egyik megálmodója, Cselő alias Cselőtei László jelenlétével emelte az estély rangját.

Felesleges hangsúlyozni, de hát kihagyni sem lenne szabad, hogy Neso nélkül mindez nem jöhetett volna létre, mert hát hogy nézne ki egy metál brigád gitáros nélkül!? Nenad Nedeljkovic bő egy évtizede csatlakozott, és azóta már szerves részét alkotja a bandának, miközben ugyan testesebb lett és szemüveget növesztett, de lélekben a társaihoz hasonlóan fiatalodik, és egyre vidámabb, terjedelmesebb szólókkal teszi még élvezetesebbé a mély tónusokat, szinte a power metál mezejére merészkedve. Amúgy a dobogón mértanilag is jókora területet bejár, intenzív lépésekkel tölti be a frontember körüli teret.

A kitűnő hangzás rásegített a gondtalan csápoláshoz, mindehhez jelentősen hozzájárult Fleisz Miki, a Pannon RTV „növendéke”, fiatal, ám képzett és gyakorlott technikus, akit a társulat hozott magával Szabadkáról. Arról már nem ő tehet, hogy a minimál kivitelezésű fényeffektusok igencsak hagytak kívánnivalót maguk után. A háttérből statikusan világító piros lámpákat fehér reflektorok segítették ki, ezek viszont szünet nélkül pásztáztak az arcunkba, minek köszönhetően felváltva vakítottak el mindenkit, aki megpróbálta nyitva tartani a szemét. A két oldalon felállított monitorokról pedig a szülinapos album borítója figyelt bennünket árgus szemekkel, pontosabban egy jobbról, egy meg balról, és mindössze a stilizált, folyamatosan röpködő cserebogarak vittek némi életet a kivetítőre.

Visszatérve a repertoárra, ezúttal sem maradhatott ki a Madonna klasszikus Frozen, amelynek szövegét már persze angolul fújta a nagyszámú kórus a nézőtérről, de utána ismét saját remekművek következtek, mint A harcunk éjjelén, A szerelmed vágya vér, Sír a csend, Új sötét kor, Az elveszett világ. A befejezéshez közeledve még le sem csengett a hivatalos rész utolsó akkordja, máris határozottan felharsant az összehangolt, bár sokkal magasabb fekvésű „Vissza, vissza!” követelés, és mivel kívánságunk parancs, jöhetett a ráadás. E tekintetben sem csalódtunk, nem kellett bekonferálni, elég volt beledörmögni a mikrofonba, hogy „Újra nyergeli lovát a barbár”, és azonnal több száz torokból szabadultak fel a kezdetek kezdetét jelentő Ámok lüktető sorai, heves fejrázással és ugrálással kísérve, miáltal teljesen emelkedett hangulatban zárult a kiadós doom metál ünnep. Összességében a mai, kiforrott Nevergreen azt a benyomást kelti, hogy elmúlt a sokat emlegetett sötét korszak, vége a háborús letargiának, jön a a szebb világ. Legyen ez mind igaz, pláne, ha most már Az éj szeme is így látja, márpedig több szem többet lát!

A levonulást végül tömeges felvonulás követte, amikor is minden szereplő egyszerre lépett színre, szerencsére a deszkák reccsenés nélkül vészelték át a szokatlan terhelést, és fényesen elkészülhettek a csoportképek az archívumok meg persze a közösségi oldalak számára. Azonban még ekkor sem következett be a közeli híd névadója, Petőfi Sándor által megénekelt jelenet, miszerint „véget vetnek a zenének, s hazamennek a legények”, hanem éppen ellenkezőleg, lemásztak a pódiumról, elvegyültek a boldog látogatókkal, szívesen kezet ráztak, hosszasan elcsevegtek, fényképezkedtek a köréjük gyűlt sokasággal. A Matláry-Macura kettős a merch pult mögött készségesen dedikálta az ereklyéket, így természetesen nagyobb számban fogytak a lemezek, poszterek, matricák és poharak, hiszen sok rajongó kihasználta a remek alkalmat. Kissé szabadkozva ugyan, de még a dobverőket is aláírták, amelyeket a „verőlegény”, mármint Endre elfelejtett szignójával ellátni. Az ízléses, fekete pólók is jól fogytak, nem is csoda, ugyanis a tervező Köhler Ágnes, a zenei körökben egyre népszerűbb grafikus személyesen segédkezett az érdeklődőknek a megfelelő termék kiválasztásánál. A koncertek idején Ági természetesen a másik szenvedélyének élt, és profi fotókon örökítette meg a jellegzetes momentumokat. Az alapos szervezésnek tehát meglett az eredménye, mindenkinek fülig ért a szája, megvalósult a tökéletes üzlet, vagyis az a kapcsolat az eladó és a vásárló között, amikor mindkét fél elégedetten távozik a jól megérdemelt pihenőjére. Ránk is fért már, mert az elmúlt öt órában észrevétlenül megszűnt számunkra az idő. Legalábbis a mobiltelefonok kijelzőjén 00.00 állt.