A pszichiáteri szoba, amely megváltoztatta a tévésorozatok világát
Ahhoz, hogy a jelenről (és később a jövőről) beszéljünk, feltétlenül meg kell vizsgálnunk a múltat. Igaz ez sok mindenre, ebben az esetben pedig a tévézés világára is. 2016-ban az amerikai csatornákon 455 eredeti fikciós sorozat ment, 2017 végéig ez a szám elérheti akár az ötszázat is. Ha nem csak a főműsoridős szkriptelt szériákra gondolunk, ez a szám jóval magasabb. És mi csak az Egyesült Államokról beszélünk.
Ma már teljesen normális az, ha nem konkrétan a tévécsatornákon nézzük a sorozatokat, hanem ilyen-olyan portálokon (most nem a torrentezésről van szó) követjük hétről hétre, esetleg egymás után az epizódokat. Szinte mindegyik tévétársaság rendelkezik online felülettel, sőt, hordozható eszközeinken bármikor elérhetőek a részek, és ha előre gondolkodunk, nem feltétlenül szükséges hozzá internetes kapcsolat. Netflix, HBO Go, Hulu, Amazon Prime Video, és ezek csak a legismertebbek. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy eljutottunk arra a szintre, amikor egyszerűen túl sok a néznivaló. Aki ebben a kínálatban nem talál magának megfelelő sorozatot, az nem kereste eléggé. A Peak TV, azaz a televíziózás aranykorában élünk, amikor a kis képernyő gyakran és egyre többször minőségibb tartalmat sugároz, mint a blockbustereket magából ontó nagy képernyő. Ezzel viszont talán épp ellenkező hatást érnek el, hiszen a rengeteg sorozat között biztosan akad olyan, amely akár kulturális vagy művészeti szinten értékesebb másoknál, csak megfelelő marketing híján egyszerűen elkallódik a rengetegben.
Különböző nézetek szállingóznak azzal kapcsolatban, hogy mikor is indult a tévé aranykora. Egyesek az Oz című börtöndrámát tekintik az első igazán nagy dobásnak, amely 1997-től 2003-ig volt képernyőn. S bár tény, hogy az Oz mindenben más volt, mint az addig ismert televíziós sorozatok, átütő sikert mégsem aratott, viszont nélküle, illetve az HBO bátorsága nélkül aligha tartanánk ott, ahol jelenleg. És aligha került volna képernyőre a Maffiózók.
A Maffiózók volt az első, kritikailag is elismert dráma, amelyet a nézők is kedveltek, és kitartottak mellette. Pedig kezdetben, akárcsak az Oz esetében, semmi nem utalt a sikerre. Az antihős prototípusát állították főszerepbe, egy maffiavezért, aki emberek sorsáról dönt, életeket tesz tönkre, ráadásul ő maga is erőszakos. Mégis imádtuk, szorítottunk érte. Egy középkorú férfi besétál egy pszichiáterhez, és minden megváltozik. A James Gandolfini által alakított Tony Soprano olyan jelenség volt a képernyőn, amilyet előtte nem láttak az amerikai tévénézők, s személyes kedvencemként, azt hiszem, megjegyezhetem, talán azóta sem. A Maffiózók máig a televíziózás etalonja, amelyben a történet, a karakterek, a tartalom áramlása, minden egyben van, mindez úgy, hogy a Soprano család (a konkrét és a maffiacsalád) élete korántsem pörgős, egyik pillanatról a másikra változó, hanem aprólékosan kidolgozott, lassú folyású. A legérdekesebb az egészben, hogy a forgatókönyv egy olyan embertől érkezett 1999-ben, aki semmi mást nem akart, csak kiszállni a tévézésből, és betörni az akkor színvonalas(abb) alkotásokat felvonultató filmes világba. Az eredeti nyelven The Sopranos címen futó sorozat megálmodója David Chase, aki később meghatározó alakká lépett elő, s maga is hatással volt a Peak TV kialakulására. Ő volt az, aki úgy gondolta, hogy a központi karakter lehet gonosz, rosszlelkű, és az HBO vezetői voltak azok, akik vállalták a kockázatot, hogy egy ilyen embert tesznek az amerikai háztartások elé. Korábban folyamatosan azt a kérdést tették fel maguknak a csatornavezetők, hogy a tévénézők vajon visszajönnek, ha egy beképzelt, egoista gyilkos a főszereplő. A Maffiózók sikere bizonyította, hogy igenis, szívesen nézik ezeket az embereket is. Az egyetlen követelmény, ami még véletlenül sem elhanyagolható, hogy földhöz ragadt, velejéig hihetőek legyenek ezek a szerepek, hogy a karakterek mindennapi problémákkal küzdjenek.
Tony Soprano pontosan ez az ember volt. Egy maffiavezér, aki ugyanakkor sérülékeny apa, aki nem tudja, mi a helyes módja a gyerekei nevelésének, akinek a házassága tönkremegy, majd szenved a helyreállításával, aki dr. Jennifer Melfi irodájába jár, mert pánikrohamok gyötrik. Könnyen lehet azonosulni az egyik felével. Mellékállásban a New Yersey-i maffia főnöke. Az HBO és David Chase azt is igazolták, hogy nem szükséges már befutott színészeket szerződtetni, hiszen James Gandolfini akkoriban még nem volt ismert, a többi karaktert alakító személy pedig esetleg hasonló témájú kisebb filmekben szerepelt. A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nemcsak a szorosan vett központi karakterek kaptak igazán pontos és tartalmas jellemzést, hanem a mellékszereplők, vendég szereplők is, így a tévénézők megismerhették múltbeli énjüket, problémáikat, s ezzel kézzel foghatóak lettek.
Ugyanakkor a The Sopranos vezette be a történetmesélésnek azt a formáját is, amely nem epizódokban gondolkodott, hanem évadokban, egészben. Így történhetett meg, hogy rögtön az első évadban, a kellős közepén érkeztünk el egy fordulóponthoz, amikor Tony saját kezűleg ölte meg egy vetélytársát. A forgatókönyv nem várt a sorozatok csúcspontjának számító évadzáróig, akkor történt meg az esemény, amikor az a legindokoltabb volt, s nem hatásvadász célból született a döntés. A sorozat azonban nem lett volna ugyanaz a pszichiáteri szoba nélkül, ahol betekintést nyerhettünk a főszereplő agyába, lelkébe, s habár kezdetben konkrét ok miatt üléseznek dr. Melfivel (a pánikrohamok miatt), később Tony élvezi a találkozásokat. Itt aztán a közönség harmadik résztvevőként ülhet egy asztalnál a szereplőkkel, de semmi sincs a szájába adva. A készítők nem nézték hülyének a nézőket, gondolkodásra és elmélkedésre késztették őket, s ez volt az egyik ok a remekül felépített tartalom és karakterek mellett, amiért az utolsó évadig kitartottak a sorozat mellett.
És aztán… Az utolsó rész utolsó képkockája azóta is itt van a fejemben. Percekig ültem a képernyő előtt, megvártam a stáblista végét, vettem egy nagy levegőt, és… az az igazság, hogy azóta sem tudom, mi történt. Nem szeretnék spoilereket említeni, elég, ha csak annyit mondok, hogy a Journey Don’t stop believing című dala kitörölhetetlenné vált, számomra teljesen egybeolvadt a Maffiózókkal. Bár rengeteg sorozatot láttam függőségem ideje alatt, ennél tökéletesebb befejezést elképzelni sem tudok. James Gandolfininek pedig köszönöm, hogy megalkotta Tony Soprano karakterét. Don’t stop.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá