Beszélgetés Karapándzsity Kristóffal
2016 nyara maga volt a pokol az egykori, vajdasági X-faktoros versenyzőnk számára! Ekkor derült ki ugyanis, hogy non-Hodgkin limfómában szenved.
A diagnózis megállapítása óta immár másfél év telt el, és ez idő alatt igen sok mindenen ment keresztül. Ezen történéseket aztán szép sorjában vetette papírra, egyszerű, őszinte megfogalmazást használva. Majd felkeresett egy fiataloknak szóló online magazint, akik felkarolták és teret adtak gondolatainak.
Szembesültél-e már a haláltól való félelemmel?
Ez egy nagyon relatív dolog, hiszen érheti az embert hirtelen súlyos baleset, amiből nem biztos, hogy felkel, illetve számos olyan betegség van, amelyek felfedezésekor az első mondatok között szerepel az, hogy „Elnézést, de erre nincs gyógymód.”, vagy „Kérem, ön meg fog halni”. Nekem viszont mindig azt mondták, hogy ez egy viszonylag jól kezelhető, gyógyítható állapot, ami ugyan kellemetlen, és majd előbb vagy utóbb teljesen eltűnik, viszont bármikor visszatérhet. Az ember belekerül különböző állapotokba, eddig ismeretlen, kellemetlen, szokatlan helyzetekbe. Sokszor van rosszul. Vérzik az orra. Nem kap levegőt. Orvosokhoz kell járnia. Hirtelen azt mondják neki, nem járhat tovább iskolába. Egyszóval hirtelen minden felborul körülötte, hirtelen. Nem beszélve a terápiákról, kezelésekről, gyógyszerekről... És, ha a sok pici megszokott fényt szépen lassan „kioltják” az ember életéből, akkor nagyon könnyen kerülhet a szakadék szélére. A test betegségével jön a léleké is, a depresszió, a szorongás, és bizony megjelenik egy idő után az gondolat is, hogy mi van akkor, ha ezt nem éli túl.
Mennyire viselt meg az, hogy nem tudsz sem beszélni, sem pedig énekelni?
Leírhatatlanul megviselt. Bizakodva azért tegyük hozzá mindenképp, hogy ez most egy ideiglenes állapot, aminek mihamarabbi elmúltában reménykedünk, az orvosok szerint sem tartós a dolog, ám egészen zavaró. Sőt, ha mondhatom egyszerűen és őszintén; nagyon idegesítő érzés, hogy nem tudok kommunikálni az emberekkel. Alapjáraton nem figyelünk rá, hiszen ez egy egyszerű, átlagos dolog, de a beszéd, az életünk egyik nagyon fontos részét képezi. Gondoljunk csak bele... Igyekszem nem hagyni, hogy a betegség teljesen letörjön, ugyanis mindenre van megoldás. Suttogok, ha valamit mondani szeretnék valakinek, illetve sokakkal üzenetben tartom a kapcsolatot, úgy azért könnyebb. Az éneklés azonban sokkal fájóbb dolog. De nem hagyom, hogy fájjon. Így döntöttem. Megvárom szépen, míg visszatér a hangom, aztán folytatom tovább, nincs itt mese.
Mit tanultál az elmúlt időszakban az életről?
Erre megpróbálok valami olyasmit válaszolni, ami nem is elcsépelt, meg nem is annyira „hatalmas életigazság”, úgyhogy az lesz a legjobb, ha őszintén elmondom, amit érzek.
Egy ember ilyenkor szerintem rengeteg mindent tanul. Magáról, és másokról. Apró dolgokat és igen nagyokat is esetenként. Megtanulja, hogy milyen erősek a környezetében élők. Megtanulja, hogy milyen erős tud lenni ő maga. Megtanulja ugyanakkor azt is, hogy milyen mélységeket tud megélni. Sokszor jut például eszembe, hogy mennyire „burokban” is éltem mondjuk 12-13 évesen. Mindenem megvolt, ami kellett, szerető család, barátok, jó környezet, hobbi, és a legnagyobb problémám az volt, hogy másnap vajon felelek-e magyarból vagy sem. Aztán 10 év múlva az élet úgy döntött, mutat mást is, hiszen neki aztán rengeteg mindene van a raktárában, szép, csúnya, jó, rossz dolgok egyaránt. Van itt árnyoldal is, gyere, nézd meg. Aztán úgy dönt, mutat még. Például türelmet. Mindig is nagyon türelmetlen voltam, és a mai napig gyakorlok. Empátiát. Fájdalomtűrést. Azt, hogy egyes dolgoknak megvan az ára. Hogy nem minden állandó és örök. Segítséget kérni és elfogadni. Megoldani dolgokat segítség nélkül, egyedül. Együtt élni azzal a tudattal, hogy ez az időszak nem csak engem, de a családomat, környezetemet is nagyon megvisel. Ez egy nagyon nehéz dolog.
Mit jelent számodra az írás, és hogyan éled meg azt, hogy ezek a gondolatok teret kaptak a nyilvánosság előtt?
Az írás rám talált és megmentett. Ezt én így érzem. Amikor elkezdődött a „mélyrepülésem”, sorra jöttek a rossz dolgok. Nagyon nehezen viseltem a terápiákat, állandóan rosszul voltam, nem volt kedvem semmihez. Utána még ehhez hozzácsapódott az is, hogy megtudtam, ezen év szeptemberétől sem vár vissza az egyetem, legalábbis nem zökkenőmentesen, majd a hangomat és ez által a zenémet is elvesztettem... Ezt követte tulajdonképpen a depresszió. Szégyen, nem szégyen, pszichiáter által kimondott tény volt, és gyógyszert kellett rá szednem. Engem az írás valahol itt talált meg. Ennél a pontnál kérdeztem meg magamtól azt, hogy mi lenne, ha írnék saját magamról? Elvégre mondanivalóm az van, hiszen ekkora már jócskán fel voltam vértezve különböző hangvételű és kimenetelű sztorikkal. Egy ideig halogattam, mert féltem tőle. Aztán úgy éreztem, segíteni fog, ha leírom. Pár nap leforgása alatt ez meg is történt, és akkor úgy éreztem kiengedtem a lelkemből mindent, ami addig azt nyomta. Majd arra eszméltem rá, hogy ezt nem tarthatom meg magamnak, mert legbelül azt akarom, hogy más is lássa. Úgyhogy alkalmaztam a „ha kinyitom a számat, megtudok dolgokat” módszert, és írtam a Hashtag Magazin főszerkesztőjének, aki még régebbről ismerősöm. Úgy voltam vele, próba, szerencse. Az, hogy érdekelte, kicsit talán alulírja a fennálló helyzetet. A magazinnál, aminél ő a főszerkesztő, gyakorlatilag azonnal kaptam egy alrovatot, ami csak az enyém és a történeteimé. Kaptam egy célt, s emiatt lélekben én magam is sokkal jobban érzem magam, ugyanakkor azt is érzem, hogy ezekkel az írásokkal kicsit talán másnak is segíteni tudok, aki például hasonló cipőben jár, vagy ismer olyat, vagy csak nehéz helyzetben van. Ez néha olyan erőkkel tud feltölteni, amiknek a létezéséről sem tudtam eddig.
Milyenek a visszajelzések?
Csakis pozitív visszajelzéseket kaptam ez idáig. Mindenki biztat, erőt és kitartást kíván. Nagyon sokan felkerestek régebbről, nagyon sokan felkerestek ismeretlenül. Jól esik, hogy támogatnak, és talán még jobban esik az, hogy ezzel valamilyen módon én is támogathatok másokat. Beszélgettem már azóta kemoterápiás beteggel is. Nem tudom, hogy neki például mit jelentett az egész, de ha csak egy pillanatra is segített, enyhített valamit az írásom rajta és a fájdalmain, jól esett neki az együttérzés, vagy az, hogy valamilyen szomorú módon, de mégis sorstársak vagyunk, akkor már megérte írnom!
Kedves Olvasók! A fiatalember személyét büszkén jelentem, én már évek óta ismerem, ám ezen munka, és beszélgetés volt az, ami igazán rádöbbentett arra, hogy mennyire csodás dolog, ha valaki a művészet összes ágában képes kiemelkedő teljesítményre, és ezáltal önmagát tudja erősíteni, építkezni tud belőle a nehéz helyzetekben, nem utolsó sorban lenyűgöz vele másokat, hasznosan eltölti kényszer-szabadidejét, és közben eszméletlenül remek dolgokat alkot!
Amennyiben valaki kíváncsi történetének részletes és folyamatos beszámolóira, kattintson a Hasthag Magazin online felületére!
http://rtl.hu/rtlklub/xfaktor/video/adasok/1valogatas/369980
0 Hozzászólás
Szólj hozzá