Amikor egy regény túl jó

Barlog Károly: Kovács Istenke álmodik (Forum, 2017)

Már jóval korábban szerettem volna megírni az élménybeszámolómat Barlog Károly második kötete kapcsán, de a jó könyvről nehéz írni. Nehéz érdemben írni, mert óriási a felelősség, hogy mindent el tudsz-e mondani egy oldalon, minden fontosat ki tudsz-e emelni, arról nem is beszélve, hogy szeretnéd elhitetni az olvasóval, hogy a regény tényleg jó. Esti Kornélt hallgatok közben, az egyik kedvenc zenekaromat, akiket a szerző által ismerek, tehát ő is szereti a bandát. A zenekar Újvidéken fertőzött meg, zsenge egyetemistaként, úgyhogy most nosztalgiázás helyett azt mondanám, hazalátogattam egy kicsit, ahogyan Kovács Istenke, a regény elbeszélője is.

Barlog Károly kisregényét kissé félve tettem be a bőröndbe. Nem a könyvben kételkedtem, csupán nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet Újvidéket Görögországba vinni. Nyaraláskor az újra vagyunk nyitottak, és örülünk, ha kicsit háttérbe szorulnak a megszokott dolgok. Eltelt egy hónap a budapesti könyvhét óta, amikor a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent a kötet, és sok másik könyv társaságában a polcon olvasásért kiáltott. A nap csillapíthatatlanul tűzött, úgyhogy behúzódtunk Istenkével a napernyő alá, és néhány óra alatt egymásba habarodtunk. Kovács Istenke járt-kelt Újvidék utcáin, filozofált a kávézóban, és szemtelenül olvastatta magát. Nemcsak kirándult, hanem kirándultatott. Esti Kornél (lám, ismét, éljen Kosztolányi!) filozofikussága gazdagon jelen van az elbeszélőben, de az őt körülvevő környezet letisztultan ábrázolja az életképeket. Tilos tárgyakhoz ragaszkodnunk, ám Kovács Istenke még súlyosabb „hibába” esik, emlékképek terhe alatt keresi a kérdéseire a választ. Visszatért a korábbi otthonába, a városba, ahol annyi minden történt vele, a dolgok viszont már teljesen kifordultak önmagukból, semmi sem a régi. Egyetemistaként faljuk magunkba a várost, Újvidék utcáit, tereit, tömbházait, kitölt minket a szerelem és a hozzá önkéntelenül csapódó jövőbeli tervek sokasága. A hely, ahol mindenre IGEN a válasz, és a bőrünk alá otthonként kúszik a Duna-part, a SPENS, a Művészklub és a Teátrum kávéház, ahol egy figyelmes pincér jóvoltából még hallgatóságunk is akad. Merthogy hallgatnivaló az van bőven. Istenke emlékezik és mesél, keresi a kihűlt otthon kevéske maradékát, de minden igyekezete ellenére turistaként érzi magát a városban. Talán az lehet vigasz a számára, hogy a régi Újvidék halott, ez már nem az a hely, ahol ő szabadnak érezte magát. Jó nők jönnek és mennek, a nagy szerelem londoni levegőt szív, és a szülők fölött is elmúlt az idő. Csak az irodalom őrizte meg a gazdagságát, hűséges menedékként tárja ki könyvszárnyait Istenke és mindenki előtt. Már villognak a karakterszámok, hogy lassan elfogynak, és az írói bravúrokról még nem is meséltem… erről beszéltem...

Újvidék egy kinőtt ruhadarab, amit nem lehet magunkra erőltetni, le kell vetni és a tűzbe dobni, másnak ajándékozni vagy portörlőnek használni. Én az ajándékozás mellett vagyok. Élvezd az egyetemi várost, kedves Olvasó, és ha lecsengett az a néhány őrült év, önzetlen szívvel add át másnak, ajándékozd oda, hogy ő is beletegye a saját lábnyomát, a saját illatát.

Tényleg olvassátok el, hatalmas élmény!