Ki korán kel

Barátaimmal azt találtuk ki, hogy az idén már áprilisban elkezdjük a nyaralást, ehhez pedig a nem túl távoli Gyulát szemeltük ki. A gyulai vár és a fürdő, egyszóval Várfürdő meglátogatása után társaságunk legkíváncsibb tagja további érdekességekre vadászva kiszúrta Nagyszalontát a térképen, értsd a Google-mapson.

– Igaz, hogy Romániához tartozik, de úgy hallom, röpke fél óra alatt odaérünk, és nekem a városka neve nagyon ismerősen cseng – adta alánk a lovat, persze ez utóbbi megjegyzést csak ugratásnak szánta. Ki akarta ugratni a nyulat a bokorból, hogy mi maradt meg bennünk a nyolcadik osztályos irodalomórákról. Annyit mindenesetre kivágtunk, hogy ott született a legnagyobb balladaköltőnk, Arany János a XIX. század elején. A kerékkötő, egyben lókötő, ezúttal is én voltam.

– Nekem holnap este halaszthatatlan jelenésem van Budapesten. Ha a zenészek kiszúrják, hogy nem vagyok ott az első sorokban, valószínűleg meg sem tartják a koncertet. Habár a külföldiek gyakran összekeverik, nekem nem mindegy, hogy holnap délelőtt Bukarest, vagy Budapest irányába indulok.

– Nahát, ez máris egy valódi Arany-köpés, de bízd csak rám! Nem délelőtt fogunk indulni, hanem korán reggel, legalábbis a te fogalmaid szerint – nyugtat meg az ötletgazda.

– Hát nem bánom – adom meg magam –, jöhet holnap a tetemre hívás, addig meg hallgatni arany.

Természetesen nem a költővel akartunk találkozni, annyit mi is tudtunk, hogy már régóta a Kerepesi temetőben nyugszik. Habár mostanában ott sem olyan egyszerű megnyugodni, mert például kimondani is nehéz, de jelenleg Fiumei úti sírkert a hivatalos neve, zárójel bezárva. Abban viszont biztosak voltunk, hogy szülőházát vagy az emlékmúzeumot meg tudjuk látogatni. A tervet tettek követték. Hajnali fél nyolckor hallom nagy hangon több irányból is, így azt sem tudom, hogy hirtelen kit szidjak:

– Aki este legény akar lenni, az most is álljon talpra!

– Na látom, elkapott benneteket az aranyláz, vagy megártott a koránkelés, de máris keveritek Petőfit Arannyal. Habár nem nagy tévedés, közeli barátok voltak.

Ennyi morgolódás után felpattantam, és a kávéfőzőt kezdtem babrálni.

– Ugyan hagyd, ezen most nem spórolunk! Megnézzük, milyen az erdélyi, azon belül a partiumi vendéglátás, ott fogunk reggelizni.

Megint nem volt ellenvetés, kocsiba vágta magát az öttagú Aranycsapat, kényelmesen elhelyezkedve a kapitányunk terebélyes Audijában. Mint már említettem, nem árt, ha az ember gondosan választja meg a barátait. Néhány perc múlva Méhkerék határátkelőnél találtuk magunkat, és megállás nélkül suhantunk el a régi vámház mellett, ahol mindössze két rendőr figyelte a közlekedőket. A másik oldalra érve azonnal az európai szemnek szokatlan élővilág keltette fel érdeklődésünket. Az úttesttől kerítéssel elválasztott, végeláthatatlan mezőkön népes bölénycsordák legelésztek és heverésztek ugyancsak végtelen nyugalommal. Nagyszalontára begurulva igen élénk forgalom fogadott bennünket, minden üzlet, iroda, étterem kinyitott már. Akkor kaptunk észbe, amikor a helyi időkijelzőkre emeltük kissé csodálkozó tekintetünket, hogy itt egy órával előbbre járunk, mint a magyar időzónában. Rövid és céltudatos bolyongás után a központba érve kaptuk a hasznos tanácsot, és rövidesen a román és szlovák konyhát, népszokásokat társító Hotel Slavia éttermében foglaltunk helyet. Egyszerű, de takaros és nagyszerű, jobb helyet nem is találhattunk volna. Az udvarias háziasszony ugyan szlovák származású, ám anyanyelvi szinten beszél magyarul. Az étlapon nemcsak a bő választék tárult elénk, hanem néhány sorban arra is magyarázatot kaptunk, amire útközben felfigyeltünk. Éppen Európa legnagyobb bölényfarmja mellett robogtunk el, 2700 hektár területen 1200 jószág tanyázik. Egy jól megtermett példány eléri az 1,80 méteres magasságot, és megüti az 1350 kilót. És fején kunkorodik az Arany-szarv, persze ezt már csak mi tettük hozzá. Az viszont már magától értetődik, hogy a választék bővelkedett bölénykülönlegességekben, gulyás, pörkölt, sült hús és hamburger formájában. Rögtön odaírták a megnyugtató adatot, hogy a fogyasztása nagyon egészséges, mivel kevesebb koleszterint tartalmaz, mint a hagyományos marhahús. Ugyan nem olcsó ez az élvezet, de itt elfogadható áron kipróbálhattuk volna, ajánlottam is, hogy ha már itt vagyunk, együnk „vadat és halat, s mi jó falat”, de haverjaim azzal replikáztak, hogy inkább tartsuk be az aranyszabályt és reggel kíméljük a gyomrunkat. Bivalyerős érveimet hangoztatva megkaptam, hogy én meg ne keverjem a bölényt a bivallyal, így a kapucsínó mellé habkönnyű sonka-tojást fogyasztottunk, na persze az is királyi eledelként szolgált. A 240 lei számlát is elégedetten egyenlítettük ki, egyrészt könnyen elosztottuk öttel, vagyis inkább néggyel (talán már mondtam, hogy kitűnő barátaim vannak). Öttel legfeljebb azért kell osztani az összeget, mert egy euró pontosan 5 lei-t tesz ki. Másrészt meg ebből az is kiderül, hogy baráti árat számoltak a barátaimnak, de ők az összeggel mit sem törődve kártyával fizettek. Az aranyos vendéglősné ezek után még hasznos, aranyat érő tanácsokkal is ellátott. Arany János szülőháza ugyan nincs messze, de már régen leégett, ma tájház foglalja el a helyét, ehelyett a középkorban emelt őrtornyot alakították át emlékmúzeummá, itt a centrumban, innen egy ugrásra. Nosza hát! – mondaná erre Kund Abigél, mi meg annyit, hogy arany életünk van.

A főtér oldalán emelkedő impozáns épületet valóban Arany-palotának nevezik, itt találjuk meg az idegenforgalmi irodát, ahol a belépőket kell megvenni. Ismét kellemes meglepetés ér, mert még a szimbolikus árat sem akarják elfogadni. A kártyaleolvasó ugyanis itt nem működött, így nem tudtunk felkapaszkodni a lei-tőn, mivel továbbra sem rendelkeztünk román fizetőeszközzel. A pénztárosnő betessékelt bennünket a kétszárnyú ajtón keresztül a toronyba, természetesen magyarul. Ekkora nagylelkűséget aztán mégsem fogadhattunk el, utólag nagy nehezen rátukmáltuk az öt belépő árát némi hálapénzzel megtoldva, amikor valamennyit beváltottunk az Arany-tartalékunkból.

A torony korához képest jól néz ki, persze folyamatosan csinosítják, a tető pedig teljesen új, mivel a tűzvész következtében sokáig semmilyen sem volt. Bár nem mind Arany, ami fénylik, ezúttal bizony őt hirdeti messze földre a tetőszerkezet csúcsán fényesen csillogó gömb. A földszintre belépve a megszokott múzeumi némaság helyett kellemes gyermekzsivaly fogad, Szegedről érkezett egy osztály, s élénk érdeklődéssel figyelik tanárnőjüket, aki jól érthetően ismerteti a körülöttünk lévő látnivalókat, mint például Arany kézírását, vagy költőtársa, Petőfi saját kezű grafikáját éppen erről az őrtoronyról. Közben ügyesen visszakérdez ezt-azt, éberen tartva a gyerekek figyelmét. Mi is közbekérdezünk, hogy vén diákok csatlakozhatnak-e a hallgatósághoz, s pillanatnyi döbbenet után mosolyogva adja beleegyezését. A kiállított tárgyakat Arany Lacinak köszönhetjük, mármint a költő fia bocsátotta a múzeum rendelkezésére ezeket a kincseket. Őt meg már régóta ismerjük, ha másról nem, akkor arról, hogy Petőfi egyedi ritmusú, tréfás versikéjében ő az a bizonyos Laci te!. A padlón kirakott mozaikról meg azt olvassuk le, hogy 1899-ben nyílt meg itt az irodalmi múzeum, a falakról pedig azt, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem építtette a gyakran felvonuló török hadak megfigyelése céljából, méghozzá bontott anyagból, ugyanis ahány tégla, annyi féle. Mindezt a mindent tudó tanárnő meséjéből tudjuk meg. Innen lépegetünk felfelé a falépcsőkön. A felső szinten találkozunk a költő életrajzi adataival és a róla készült fényképekkel, meg művészi alkotással. Megint egy kis lépcsőzés után láthatjuk Arany óriási portréját, néhány korabeli nyomtatvány társaságában. Egy emelettel még feljebb lenyűgöző látvány az eredeti bútorokkal berendezett dolgozószoba, természetesen íróasztallal a központban, mellette kényelmes fotelok, hátul könyvszekrény, s némi meglepetésre egy tekintélyes pipagyűjtemény. A legfelső szint sem szokványos. A fiatalok érdeklődését felkeltő eszközök, játékos tudáspróbák, kirakós kockák. Itt felső tagozatos diákok nyüzsögnek. Egyik fiú könnyedén kirakja Edward király és paripája, jobban mondva fakó lova színes képét, majd büszkén int oktatójának:

– Tanár úr, ezért jár nekem az ötös?

Na de a tanár úr sem most jött le a várfalról:

– Csak akkor, ha azt is elmagyarázod, miért épp ez a király került ide.

Több sem kell a gyereknek, hadarva adja elő a Walesi bárdok alkotásának történetét a Monarchia idején, és az allegóriát Ferenc Jóska császárral.

Innen, 25 méteres magasságból mind a négy irányban gyönyörű kilátás nyílik az egész városra és környékére. Az ablakok ugyan parányiak a középkori építkezésnek megfelelően, a galambok berepülését akadályozó drótháló viszont már újkori, ezt nem a fotósoknak találták ki.

Az élményektől megbabonázva ballagunk le a lépcsőfokokon, újból betérünk minden szintre, még egyszer megcsodáljuk a sok-sok ereklyét. A múzeum udvarából kilépve a főtéren találjuk magunkat, ahol szépséges református templom és Kossuth-szobor emelkedik a magasba, és az elnevezést is mély elismeréssel nyugtázzuk: Székely László park. Egy járókelőtől megtudjuk, ugyancsak tökéletes magyarsággal, hogy természetesen Arany Jánosról is neveztek el utcát, de még Kossuth Lajosról, Móricz Zsigmondról Bocskairól meg Toldiról is. Na meg Zilahy Lajosnak is szenteltek egy emlékházat, ugyanis a világszerte ismert író, fordító, filmrendező szintén Nagyszalontán született, mint ahogyan Sinka István Kossuth-díjas író, költő is. Szóval nem olyan kis város ez, manapság 15 000 lakossal, közülük több mint fele magyar ajkú. A közelben csörgedező patakocskát Köles-érnek hívják már a XIII. század óta. Még szerencse, különben most biztosan az Arany-ér besorolást kapná – persze ezt már csak mi fűzzük hozzá nagyon halkan.

Visszafelé az utazás még rövidebbnek tűnik, hiszen egymást túlharsogva elemezzük a látottakat. Gyula központjában leparkolva a társaság többi tagja a gyógyfürdő felé veszi az irányt, én meg akkor kiáltok utánuk, amikor már tisztes távolságra érnek.

– Hé parasztok! Melyik út megyen itt Budára?

Az általános derültségben csak az egyik „paraszt” méltatott válaszra, búcsúzóul ő is szórta az Arany-igazságokat:

– Vegyük úgy, hogy meg sem hallottuk ezt a kérdést, de legjobb, ha az állomás felé indulsz, mert gyalogosan még Toldi Miklós sem érne oda ma estére. Vonattal viszont kényelmesen odaérsz, persze mindent nekünk köszönve: visszahoztunk Romániából, így rögtön nyertél egy órát, méghozzá Arany-órát. Meg azt is bebizonyítottuk, hogy ki korán kel, Aranyt lel.