Sátáni mise az elektronikus pionírban

Belgrád egy koszos, legyalázott, összevissza épített romban álló urbánus káosz, ahol a lakosok a legkisebb tiszteletet sem mutatják városuk iránt. Ezt abból gondolom, hogy az egész egy posztapokaliptikus szeméttelepre hasonlít. Mindez akkor ugrik be, amikor már fél órája keresünk egy olyan parkolót, ami viszonylag közel van az Elektropionir klubhoz, illetve ahhoz a kocsmakomplexumhoz, aminek az is a része. A klub melletti lemezboltban ledöbbenek, hogy egy bakelit lemez simán dupla annyiba kerül, mint Budapesten. Kérem szépen, ami Európában 25-30 euró, az Szerbiában 6000 dinár! Az üzlet tele volt orosz vásárlókkal.

A klubban nem tudom letenni a kabátom, és attól tartok elevenen megfőlök a koncerten, de szerencsére ez Szerbia. Egy kis kedvesség („add, majd én elintézem”) és leleményesség (ruhatár nincs, verjünk a falba szöget) mindent megold. A közönség száma gyarapszik, talán kétszázan, ha beférnek a terembe, majd kezd a görög Saturday Night Satan. Ez egy párkapcsolatra épülő (leszűröm abból, hogy a gitáros meg az énekesnő smároltak a színpadon) fiatal banda kisegítő zenészekkel, akik az összes létező működő hardrock/ős heavy metál giccset összepakolták a 1970-es évek elejét idéző zenébe, hogy az tetsszen a posztmodern embereknek. Tetszett is. Én végig kissé szkeptikus voltam velük, egyébként élveztem. Jól zenéltek és élvezték. Az egy kiadott lemezükről játszottak, valamint lenyomták a Diamond Head zenekartól az Am I Evil? dalt. A hangzás nem volt szörnyű, de olyan jó se. Viszont egy-egy másodperc töredékére többször is megszakadt a hangzás, elhallgatott minden. Láttam már egy-két dolgot, de ilyet még nem. És ez az áramingadozás, vagy mi, végig kísérte az egész estét. Egyébként, nem lepődnék meg, ha még sokat hallanánk erről a bandáról...

Egy kisebb szünet után megjelent egy koporsó a színpadon. A teatralitás fokozódott. Leszállt a köd, majd két férfi kinyitotta a koporsót, amiből kilépett (a minden matematikai valószínűség szerint) a hetedik x-én már bőven túllevő Jinx Dawson énekesnő, az egyedüli személy a Coven 57 évvel ezelőtti felállásából.

Kár tagadni, amikor színpadra lépett a banda és belecsapott a Satanic Mass dalba, megváltozott a levegő, a hangulat, és a verejték felfelé kezdett csepegni. Hirtelen mindenki nagyon lelkes lett, de annyira nem volt jó semmi sem. Jinx egy kövekkel díszített maszkban énekelt, de sajnos alig hallatszott valami a hangjából. A lelkesedés viszont vitte az estét. Aztán lekerült a maszk, előkerült a hang, a hangzás, és szép lassan minden ahogy egymást követték a több mint 50 éves dalok, mint például a Black Sabbath, Wicked Woman, Choke, Thirst, Die, F.U.C.K., a később publikált szerzemények, mint az Out of Luck, Black Swan, Epitaph, hogy végül elérkezzünk a befejezéshez, a Blood on the Snow dalhoz, ami előtt megkaptuk a figyelmeztetést, nem térnek vissza.

Tehát, ez egy jó és furcsa koncert volt. Jinx nagyon szép idős asszony, ragyogó humorral, karizmával. Teátrális szarkazmusával sokszor megnevettette a közönséget, amelynek soraiból többször is bekiabálták, Jinx I love you, mire a válasza minden alkalommal az volt, And I love you so sweetheart. A légkör nagyon családias volt, házibuli hangulattal, miközben a dalok egy olyan múltba vezettek bennünket, amikor még metál zene nem volt, a rock meg még újdonságnak számított. Egy másik hangzás, egy másik világ, másik érzések. Mert valójában a jelen, amiben most élünk valamikor akkor kezdődött, az 1960-as évek Amerikájában, és nem Moszkvájában.

Az egész zenekar nagyon sok szeretettel és érzelemmel játszott, mágikus este volt. Ezt vártuk, ezt kaptuk. Az egy tök jó kérdés, mit csinált Jinx 1973 és 2007 között, miért éppen 2018-ban hívta ismét életre ezt bandát, de hát interjút nem kaptunk.

Ja, és lehet, hogy láthatjuk még őket. Jó formában van a boszi-néni!

A koncertről még több fotót a Serbian Metal Portal Facebook-oldalán találhattok ITT.