Amikor egész Szerbia gyertyát gyújtott

Egy év telt el az újvidéki vasútállomáson történt tragédia óta – 1. rész

„MERT A BÉKE NEM A FÖLDÖN KEZDŐDIK, HANEM OTT, AHOL MÁR NINCS FÁJDALOM.” – ISMERETLEN SZERZŐ

Tizenhét áldozat, de a tragédia milliókat sújtott le.

Milica Adamović, Sanja Arbutina Ćirić, Mileva Karanović, Nemanja Komar, Miloš Milosavljević, Anja Radonjić, Vukašin Raković, Goranka Raca, Anđela Ruman, Vasko Sazdovski, Valentina Firić, Đorđe Firić, Sara Firić, Stefan Hrka, Vukašin Crnčević, Đuro Švonja és Dona, a kutya.

Emléketek örökké élni fog. Nyugodjatok békében! Legyetek ti az őrangyalaink ebben a földi harcban.

„MINDEN APRÓ TETTÜNK VISSZHANGZIK AZ UNIVERZUMBAN. EGYETLEN MOZDULAT, EGYETLEN SZÓ, EGYETLEN VÁLASZTÁS KÉPES ÉLETEKET ÖSSZETÖRNI, VAGY ÉPP REMÉNYT ADNI. SOHA NEM TUDHATJUK, MELYIK PILLANAT LESZ AZ, AMELY MINDENT MEGVÁLTOZTAT.” – PAULO COELHO

A rossz hírek nem várnak arra, hogy nekünk jó legyen, vagy hogy kényelmes életünkben éppen megfelelőnek találjuk a pillanatot, és tudjunk azzal foglalkozni. A tragédia nem kérdez, hanem a fénysebességnél is gyorsabban dönti el, hogy mikor jött el a gyökeres változás ideje. A kérdések utólag merülnek fel, a válaszok pedig váratnak magukra. Továbbra is...

November elseje immáron nem csak a lakosság egy része számára ismert halottak napjaként. November elseje az a nap, amikor egész Szerbia gyertyát gyújtott. A korrupció leejtette az újvidéki vasútállomás épületének bejárata feletti tetőt, ezzel pecsétet nyomva számtalan életre, jelenre és a jövőre.

Az autó hátsó ülésén ülve mobiloztam, amikor eljutott hozzám a hír. Egy már megszokott görgetésnek indult, amikor a technológiának köszönhetően, a semmi közepén is értesültem arról, hogy mi is folyik a szülővárosomban. ...železnička stanica... pala je nadstrešnica... Rendben van. Hogy is reagáltam volna? Sok mindennek, csak éppen meglepőnek nem nevezhető az, hogy egy újabb építkezés kivitelezése ment mellé. Szinte rendszerré vált, hogy valami le, be vagy éppen összeomlik. De aztán betöltődött a honlap, és elém tárult a teljes cikk, feketén, fehéren, vérvörössel átitatva.

Egyszerűen, mégis sokkolóan fogalmazták meg benne, hogy azon a napon mi is történt. A vizuális típusok pedig egy pár másodperces videóban tájékozódhattak arról, hogy mi is zajlott le pontosan. Milliószor nézték végig, ahogy leépült a jövőnk.

„A VÁLTOZÁS FÁJDALMAS, DE SEMMI SEM OLYAN FÁJDALMAS, MINT OTT RAGADNI VALAHOL, AHOVÁ NEM TARTOZOL.” – MANDY HALE

Valahol ez a történet is elkezdődött. Talán egy ígérettel, vagy éppen egy hazugsággal. De ki gondolta volna, hogy egy pillangó szárnyainak csapkodása valahol majd egy ilyen tornádót indít el, és rántja talpra az egész országot? A klikkvadász szalagcímek alapján akkor még nem lehetett tudni, hogy milliók élete változott meg, még ha mi ezt fel sem fogtuk igazán abban a pillanatban.

Tragédiák napi szinten történnek, és nem is foglalkozunk velük. Ez viszont más volt, és a sokadik cikket olvasva is csak arra tudtam gondolni, hogy bár ne érdekelne, hiszen minden egyes mondat egy újabb ostorcsapás volt. Csak jöttek a hírek és nem tudta az ember nem követni őket. Egyik cikk után jelent meg a másik. Párszor kétségbe vonták a sajtószabadság meglétét, viszont a vészhelyzet megmutatta, hogy ez egy elég relatív dolog. Egyrészt túl nagy volt a szabadság, s bárki írhatott bármit, amíg a jó oldalon állt. Bárki cikkezhetett bármit, következmények nélkül. Még a jó helyesírás sem volt elvárás, nemhogy a diploma, vagy éppen a hozzáértés. Csak illett volna kitörölni azt a részt, ahol a ChatGPT visszakérdez, hogy kielégítő-e a válasza... De ezt már meg kellett volna szoknunk.

Sosem hatott meg igazán, amikor arról olvastam, hogy audis idióta részegen csavarodott fel apuci kocsijával a fára. Aztán bekapcsolt az agy és egymás után jöttek a gondolatok, a felismerés. Idő kellett, mire összeállt a kép, és úgy istenigazából felfogtam, hogy mit is jelent az, hogy leszakadt a vasútállomás bejárata feletti tetőszerkezet. Egy pillanatra megállt a világ, és beütött a felismerés. Én is ott lehettem volna. A szeretteim is ott lehettek volna. S ha nem esik le a tető, egy nappal később én is pont ott álltam volna. Vagyis ha egy nappal később történik ez az egész, most nem lennék más, mint egy fakuló vérfolt az aszfalton, meg egy név a listán. És ebbe nem csak én gondoltam bele. Megrökönyödve éltük át.

Én voltam az, aki kérte, vagy talán inkább kijelentette, hogy én is egy leszek azok közül, akik még aznap este gyertyát gyújtanak. Alig egy karnyújtásnyira a helyszíntől, ahol álmok törtek össze, néztem végig azt, amit egy cikk sem, de még a csodálatos magyar nyelv jól megválogagtott szavai sem tudnának kellően átadni. Hiszem, hogy ott legbelül mindenkiben más, de mégis ugyanaz fogalmazódott meg.

„I KAMEN BI ZAPLAKAO.” – EGY FÉRFI SZAVAI, AKI EGY ÉVVEL EZELŐTT RÉSZT VETT A MENTÉSBEN

Gyönyörű lány, filmbeillő mosollyal és élettel, aztán jön egy szintúgy filmbe illő fordulat. Csakhogy ez már a valóság, és bármi is történik, az már nem lesz happy end. Ő az egyetlen túlélő, aki mindenkinél többet tudna mondani, de most visszaugranék egy évet az időben.

Munkagépekre, amelyeket meg sem tudok nevezni, és fekete autókra, amelyek ellepték az utcákat, lettem figyelmes, amikor beértem a városba. Kisebb csoportokban emberek özönlöttek a vasútállomás felé. Idősek, fiatalok, gyerekek, fiúk, lányok, és még sorolhatnám. Hazudnék ha azt állítanám, hogy az utca túloldaláról figyeltem a történéseket, hiszen a könnyeim függönyén keresztül nézve semmit sem láttam. A földre helyezett mécsesek sercegése hallatszott, miközben ordított a csend. A félelem szele elfújta a gyertyákat, s azok lángjaival együtt a remény is kialudt.

Megoldásokat keresve pattogott bennem a lélek, meg a tudatlan tenniakarás, hogy ugyan, hát miért nem segítenek az emberek és rakják arrébb a tetőszerkezet maradványait? Összefognánk és pikkpakk meg is lennénk vele. De aztán szemtanúja lettem annak, ahogyan egy markoló jól láthatóan szenved a súly alatt, s alighogy megemel egy kődarabot, le is ejti azt. Abban a pillanatban a megszeppent kis agyam fel sem tudta fogni a dolgok miértjét. Míg azon járt az eszem, hogy egy letörött köröm vagy horzsolás teljes mértékben elenyésző áldozat lenne a törmelék pakolászása közben, addig bele sem gondoltam abba, hogy milyen lehet annak:

aki a hatalmas gépeket irányítja, és úgy próbál életeket menteni, hogy azt sem tudja, mi van egy-egy kő alatt. Talán építésznek készült, arra viszont nem tudott felkészülni, hogy egy nap majd egy halott kislányról fog leemelni egy márványdarabot orvosi precizitással, egy több tonnás géppel;

aki talán alig egy másodperccel azelőtt még a tető alatt tartózkodott, és csak valami megmagyarázhatatlan felsőbb erőnek köszönheti azt, hogy a tetőszerkezett az orra előtt bomlott le, nem pedig a felette, de örök traumákat szerzett miközben végignézte, mi történik ottmaradt embertársaival;

aki elsőként szaladt oda segíteni, de csak a tehetetlenséggel találta magát szembe, és csak magában tehetett kárt miközben segíteni próbált a kövek alatt ragadtakon;

aki leemelte a maradványokat: a nagyapáról, aki még a romok alatt is, de karjában tartotta kisunokáit; a fiatal párról, akik a gyermekáldás örömében esküvőre készültek, de most a temetésük miatt gyűlt össze a család; a tudósról, akinek családtagjai valószínűleg még a vám költségeivel is szembesülhettek, hiszen halál után a test csak egy dolognak számít; az apukáról, akire otthon már hiába várnak a kisgyermekei; a bácsiról, aki az orvosi dokumentumait összegyűjtve azt hitte, hogy a jobb élet reményében ül a padon; azokról, akik életük utolsó pillanatában azt közölték szereteikkel, hogy „hamarosan találkozunk”; a többi áldozatról, akiknek még annyi okuk volt az életre, de végül csak egy számmá lettek a statisztikában;

aki segítséget nyújtva lehetett tanúja annak, ahogy a segélykiáltások és jajgatások lassan elhalkulnak, és már csak az a feladata maradt, hogy megállapítsa a halál beálltát, a dokumentumok alapján pedig névhez kösse a felismerhetetlenségig roncsolódott testeket;

aki élettel tele csak haza igyekezett, de még csak ideje sem volt arra, hogy felfogja, mi történik vele, amikor az utolsókat verte a szíve;

aki nem egy anyuka, apuka, gyerek és egyéb hozzátartozó szemébe nézve közölte, hogy minden félelmük beigazolódott, és már nem tudnak mit tenni;

aki azt várta, hogy a hozzátartozója jelentkezzen, miközben a hírekben már lehozták az áldozatok nevének kezdőbetűit, és azok éppen megegyeznek a szeretteik nevének kezdőbetűivel, akiket hiába hívnak.

De utólag belegondoltam. Utólag bele is döglöttem, és a lényem egy része elsorvadt.

Történik egy tragédia. Megáll egy pillanatra a világ, aztán meg megy az élet tovább? Valahogy mennie kell tovább. A romokat eltávolítják, nálunk talán elmúlik a pillanatnyi sokk, de mi lesz az áldozatokkal meg a hozzátartozókkal? Ők is majd csak élik tovább az életüket és mennek tovább, mintha mi sem történt volna? Rámosolyognak a szomszédokra, meg boldogan ünneplik a karácsonyt?

Viszont a dolgok mégsem tértek vissza a megszokott kerékvágásba. Az elnyomott gyász és félelem kibontakozni készült.