Zavartalan tömeghalál

Egy nagy klán két külön törzse találkozott november első hetében Budapesten a Papp László Sportarénában. Minden időnk egyik legnépszerűbb thrash metál zenekara minden időnk egyik legnagyobb nu-metál zenekara előtt lépett fel. Ennél furább már csak az lett volna, ha Bon Jovi, vagy Poison is tiszteletét teszi ott és azon az éjszakán.

Megadeth-, Slayer-, Metallica- és Exodus-pólóból nem volt hiány. A Disturbednek ezzel szemben vagy nem jó a póló terméke, vagy az ő rajongóik már inkább magukra varratják kedvenc zenekaruk nevét. Már tíz perce vártam az italomra a büfénél és angolul társalogtam, mire kiderül, egy belgrádival beszélgetek. Aztán szóba kerül ki és mennyire várta ezt a koncertet – mármint ő a Disturbedet, én pedig a Megadeth-et.

A közönség jól viselkedett, nem feszélyezték egymást a nu-metál és thrash metál rajongók. Mondjuk azt az időt sem sírom vissza, amikor benne volt a pakliban, hogy ha koncertre megyek, előbb utóbb egy sörösüveggel is fejbe talál valaki. Manapság minden biztonságosabb, egy metál buli is. Odabent is különválasztották a nézőteret.

A gazdag rajongókat elkülönítették a szegény rajongóktól. A gazdagok mehettek az első sorokba, a csóróbbak maradtak hátul. Nem igazán vallom, hogy ez egy jó, szívet melengető, konstruktív, közösségi élményt erősítő húzás. A régi, vad, veszélyes időkben az erősebb és bunkóbb előre tolakodott, most pedig egyenlőséget vagy még egyenlőbbséget csak vagyonnal harcolhatunk ki magunknak.

Visszatérve a lényegre. Kissé bizonytalanul, kissé ügyetlenül robbant színpadra a Megadeth a Hangar 18 dallal. Mustaine hangja is gyenge volt, de megállapítható, hogy színpadon jobban fest, mint az utóbbi évek promó fotóin. A hangzás aztán rohamosan jött helyre, a Dystopia dalt követő Angry Again című filmbetétdal pedig már teljes erővel szólt. Ezzel a számmal még az MTV slágerlistáját is megjárták, ami a mából visszatekintve hihetetlennek tűnik. Akárcsak mindazok a témák, amiket már megénekeltek negyven évvel ezelőtt. Igen, mert ezek a problémák negyven éve is léteztek, sőt még korábban is, de először metálék zenésítették meg a problémákat a korábbi sa-la-la bandák helyett. A környezet rombolása, a pénzéhség, a bántalmazás, a kapitalizmus pusztítása, na és ugye a béke, az a béke, ami ha eladó lenne, senki sem venné meg egy dollárért sem. Amikor ezek a dalok egy csokorban jönnek eléd, eszedbe jut, miért vagy talán kritikusabb, gyanakvóbb és ezzel együtt kevésbé boldog az átlagembernél.

A zenekar legnagyobb kereskedelmi sikerét elérő Countdown to Extinction lemezt nyitó Skin O’ My Teeth dalra felélénkült a közönségm és a lelkesedés ezután sem csappant meg. A Sweeting Bullets szintén telitalálat volt, majd irány és időmódosítás következett egészen Mustaine Metallicás korszakáig, és előkerült a Mechanix. A hátsó sorokban álló csóró rajongók is lelkesek voltak az ős thrash sebességre, majd jött a Tornado of Souls, mindenidők egyik legjobb gitárszólójával, minden idők egyik legjobb gitárosa (Marty Friedman) nélkül. Mert sajnos annak ellenére, hogy Mustaine minden idők egyik legnagyobb riffmestere és dalírója, sajnos a nehezen kezelhető emberek közé tartozik, aki mögött folyamatosan cserélődik a felállás. Ennek ellenére úgy gondolom, mindenki beleadott mindent, mert ugyanakkora élvezettel tudtam hallgatni minden dalt, mint ahogyan azt mindig is elképzeltem egy Megadeth-koncerten.

A Megadeth fellépése alatt nem kell sok cicomára gondolni. Csak zene volt és zenészek, egy háttérzászló, valamint az örök aktuális Peace Sells… but Who’s Buying? című helyzetjelentés alatt egyszer Rattlehead is feljött a színpadra egy körre. Következett az a dal, amit talán szinte mindenki ismer ettől a bandától, a politikai manipuláció örök himnusza, a Symphony of Destucion. Ezen a vidéken talán még hitelesebben tudja a tömeg együtt üvölteni a zenekarral, hogy: You take a mortal man/And put him in control / Watch him become a god / Watch people's heads a'roll. Az ilyen és ehhez hasonló strófákat, vagy a koncertet záró Holy Wars részletét: Brother will kill brother / Spilling blood across the land olvasva megérthetjük, nem véletlen a Megadeth népszerűsége Kelet-Európában. Itt minden továbbra is aktuális, a helyzet meg ugyanolyan, mint annak idején csak más kifejezéseket használunk. Az utolsó dalnál, már nagyon bántam, hogy ez életem első Megadeth koncertje, és azon nyomban el is kezdtem várni a következő lehetőséget.

Az éjszaka szenzációja az amerikai Distrubed volt. Az egyik legnépszerűbb nu-metál zenekar az idén már 25 éves bemutatkozó lemezével csinált visszaemlékező, nosztalgiaturnét. Más generáció, más zene, más megfogalmazások, más problémák az asztalon. Náluk jobban dominált a bántalmazás és a belső démonokkal vívott harc, az érzelmek, persze a képmutató társadalom is, viszont más szemszögből. Árnyaltabbak voltak zeneileg, nem annyira nyersek, de fogós dallamaikkal szintén generációs himnuszokat írtak.

A markáns és igen költséges színpadi látvány rámutatott, ki itt a fő fellépő. Ahogy sorjáztak végig dalaik a Sickness lemezről, szinte belevesztünk a látványba. Már, aki látta, mert, aki nem 190 centi felett van, nem sokat leshetett ki belőle, mivel eddigre már teljesen megtelt a nézőtér. David Draiman hangja semmit sem kopott az évek alatt, kirobbanó formában volt, akárcsak az egész zenekar.

Aztán, ahogyan véget ért a Sickness lemez, hirtelen megindult a tömeg kifelé. Mi is sodródtunk velük, más utak felé. Azt nem értettük, miért nem hívták vissza a zenekart. Erre csak másnap jöttem rá, amikor az egyik ismerősöm elmondta, két félidőben zenélték le a koncertet. Kissé megakadt a torkomon a reggeli kávé, pedig nem sok akadni való van benne. A koncert tehát folytatódott egy best of programmal, mi pedig Disturbedet hallgattunk a rádióból, koncertbelépőinkkel a karunkon egy kis rockklubban a város másik felén. Élni tudni kell!