Az ifjúság nem vész kárba

Egy év telt el az újvidéki vasútállomáson történt tragédia óta – 2. rész 

(Az írás első részét ITT olvashatjátok)

„NEM TUDJUK, MILYEN LESZ A JÖVŐ, DE TUDJUK, HOGY NEKÜNK KELL MEGTEREMTENÜNK.” – ALBERT EINSTEIN

Az emberek nem értettek mindenben egyet, de abban igen, hogy változtatni kell, ha már az a változás nem akar magától megtörténni. Magától, vagy éppen Magától, kedves olvasó.

Mindannyian tanultunk történelmet, s végighallgattunk nem egy történetet a szüleinktől vagy a nagyszüleinktől. A filmvásznon is számtalan csatát meg akciójelenetet láthattunk. A balkáni lét átka, hogy számomra, számunkra ez a valóság. De örülni vagy őrülni egy tüntetésnek, annak, hogy belekerülünk a történelembe? Mert igen, ezt egy nap majd valaki tanítani, valaki pedig tanulni fogja. A Wikipédián már több mint ötven nyelven lehet olvasni arról, hogy mi is történt 2024. november 1-jén.

Ilyen tragédiáknak, s ezeknek a tüntetéseknek nem kellene megtörténniük. Én nem akarok történelmet írni, hiszen még csak egy gyerek vagyok tojáshéjjal a seggemen. De ez az én jelenem és jövőm. S mi a helyes döntés? Megszokni vagy megszökni?

„MÉG HA TUDNÁM IS, HOGY HOLNAP ELPUSZTUL A VILÁG, ÉN MA IS ELÜLTETNÉM AZ ALMAFÁMAT.” – MARTIN LUTHER KING JR.

Most nem érek rá. Megyek tüntetni. – Állt az általam küldött üzenetben.

Játszuk el, hogy semmi sem fáj, és üljünk tétlenül? Nekem sem volt mindegy a tévé kijelzőjén látni azt, ahogyan szétverik a szülővárosomat. Akkor inkább kinyitom a számat és ismételten csak tudósítanék arról, amit a helyszínen láttam, amikor jómagam is „átálltam a sötét oldalra”, és kimentem az utcára tüntetni, avagy a változás reményében végigsétálni a városomon. De nem úgy, mint újságíró, hanem mint egyetemista. Egy hang a tömegből.

Talán reményteli arcokat láttam, akik elhitték, hogy majd éppen akkor fordul a kocka, méghozzá a javunkra. Eltérő véleményüket félretéve tartottak össze olyan emberek, akik normál esetben talán egymás nyakának estek volna. Vadidegenek segítették egymást, de még az állatokat is. Minden irányból emberek vettek körül, de szó sem volt tolongásról vagy agresszióról. Amikor leállt a város, megálljt parancsoltak a forgalomnak, a tömegközlekedésnek, és a lakosság nagy része az utcára vonult, az Újvidéken tüntetők menetelés közben egyszer csak megálltak. Még akkor is, amikor minden állt, mi türelmesen vártuk, hogy zöldre váltson a közlekedési lámpa. Hallatlan, szörnyű viselkedés. Hát ezek az egyetemisták...

És ezt hányszor játszottuk el kedvezőtlenebbnél kedvezőtlenebb eredménnyel?

„AZ IFJÚSÁG NEM VÉSZ KÁRBA A FIATALOK KEZÉN.” – JOE QUIRK

Vajon kik is ezek az egyetemisták, az utcára vonult emberek? Én. Nemcsak hisztis fiatal felnőttek, akik ki akarnak bújni az egyetemmel járó felelősség alól, hanem több generáció, s valójában egy egész nemzet hangja. Kétségbeesett fiatalok, reménnyel telt, vagy pont reményt vesztett felnőttek, akik elhiszik, hogy lehet jobb is, idősek, akiket nem sikerült megvenni egy szendviccsel vagy egy zsák krumplival. Mert hallottunk már olyanról, hogy egy ország úgy funkcionál, ahogy az a törvényekben meg van írva. Bocsánat, hogy akadnak olyanok, akik nem bánnák, ha nálunk is ez lenne a valóságnak megfelelő helyzet.

Hogy kell-e egy leckekönyv meg egy igazolás az egyetemtől ahhoz, hogy valaki csatlakozzon a tüntetésekhez? Igen, ez egy egyetemista kezdeményezés, de azok, akik az utcára vonultak, vagy éppenséggel online követték az eseményeket, nem mind egyetemisták, „csak” olyan emberek, akik egy jobb, egy élhetőbb jövőt remélnek, amiben ismeretlennek számít a félelem. Nem tudtam, hogy kell hozzá pecsét valamelyik egyetemtől. Habár ahogy a híreket meg az eseményeket elnézem, itt boldog, boldogtalan szerezhet hallgatói státuszt. S ha így vesszük, akkor én meg modell vagyok, a szavazásokon rendszeresen résztvevő szomszédom pedig még él.

De mindenki maga döntse el, hogy kik is azok, akik az utcára vonultak, egyelőre szabad gondolkodni. Sőt, ajánlott is. Nézzünk végig nyugodtan másokon, utána meg pillantsunk már magunkba is!

„NE AZT KÉRDEZD, MIT TEHET ÉRTED A JÖVŐ – KÉRDEZD, MIT TEHETSZ TE A JÖVŐÉRT.” – JOHN F. KENNEDY

Az egyetemistáknak vannak követelései. Megesik az ilyen. A követelések talán csak egy segélykiáltás, amit ott fent csak nem akarnak meghallani. Nem egy 12 pont, de mégis elmentek miatta kerékpárral Strasbourgig, gyalog Újvidékig, odatartották a másik arcukat is, amikor az egyiket pofon érte, a menetelés pedig még tart.

És eme követelések nyomán mutatta meg a hatalom az igazi arcát, hisz megengedte, hogy a tragédiának újabb áldozatai legyenek, hogy rács mögé kerüljenek ártatlanok, és a rácsok mögé még véletlenül se kerüljenek bűnösök, hogy fizikai erőszakot alkalmazzanak azok, akik arra esküdtek fel, hogy megvédenek minket, hogy aki a keresztjét cipelte a hátán, arra vessenek még pár követ, és mint kiderült, a pénz is nagy úr, el tudja vakítani az embert, de éppen csak annyira, hogy miután megszegett egy pár aprócska, szinte jelentéktelen törvényt¹, utána nyugodtan aludjon, és a tükör se törjön darabokra, amikor abba belenéz.

A baj csak az, hogy minden kívánalom teljesítésében van egy fondorlatos csavar. Senkit ne tévesszen meg az, ha a Nagy Testvér szíve meglágyul, és majd úgy intézi az ügyeit, hogy eleget tegyen a követeléseknek. A történet vége úgyis nesze semmi, fogd meg jól.

1 Szarkazmus, itt olyasmire gondolok mint például az emberölés vagy annak kísérlete.

„EGY ELMEGYÓGYÁSZ CSAK AKKOR TÉVEDHET NAGYOT, HA NEM ÁLLAPÍT MEG SEMMI BAJT.” – DR. BUBÓ

Azok a megmérettetések, amikkel nemzetünk akarva, akaratlanul szembe találta magát nap mint nap, IQ tesztnek is nevezhetők. Folyamatosan olyan dolgok jöttek velem szembe, amik a józan ésszel vetekedtek. Mint mondják, ha ész lenne, megállna, de hát ez a veszély itt nem áll fenn.

Úgy emlékszem, hogy anno szerb nyelvből kaptam életem első egyesét. Akkor még nem tudtam, hogy ki leszek. Most már tudom, hogy kivagyok. Így egyben. Értjük?

Mindig azt hittem, hogy egy vezető pozícióhoz, meg meghatározott munkákhoz kell a jó nyelvtudás, és égett is a pofám, amiért nekem nem mentek a padežok, vagy éppen azt nem értettem, hogy mi a különbség a Past Simple meg a Present Perfect között. Hogy lehetnék így ügyvéd vagy képviselő? De úgy tűnik, hogy nem mindenki osztja a véleményemet.

Minden azzal kezdődött, hogy ћаци. Még jó, hogy nem írott betűkkel írták le, hogy шишмиш. Egyszerűbb lett volna hangüzenetet hagyni a falon, de azt még sajnos nem tudja megoldani a technológia.

Aztán, vagy inkább közben, meg már amúgy is, de elkezdtem hallgatni a politikusokat, meg figyelni a mondanivalójukra is. Vagyis arra, amit ki akartak nyögni. Ezúttal nem a nyelvtudás hiánya miatt nem értettem őket. Tény, hogy nem egyszerű nyomás alatt teljesíteni, amikor az emberre szegeződik minden szem, és az arcukba nyomnak egy halom mikrofont meg kamerát. De az is opció volt, hogy az ember elmegy kapálni.

„Ko se lača mati... erm, ö.” A medúzának sincs agya, aztán milyen boldogan él, méghozzá évezredek óta. Ebből csináltak egy poénos videót, mentve a menthetőt, de ha én rossz ragot választok...

És ők formálják a jövőt, ők hozzák a döntéseket, ők szabják meg, hogy milyen lesz az életünk, s a fiatalok, akiket behálóztak és a saját mércéik szerint szabnak, azok fognak harcolni értünk a bíróságon vagy éppen a műtőasztalon. Túl sokat engedtünk meg azoknak, akikre egy rajzolt libát sem lehetne rábízni.

Én csak annyit mondanék, hogy talán inkább pszichológushoz kellett volna menni.

„LÁTOM A FÉNYT AZ ALAGÚT VÉGÉN, CSAK DUDÁL.” – BATTYÁNYI-BOSZNAI AMARILLA

Majd most, majd most, talán majd éppen most. De valahogy sosem most. Pedig már igazán eljött a pillanat, hogy valami jó is történjen, és arról cikkezzen a sajtó. De mikor? Hogyan? És melyik ígéretet fogják teljesíteni? A kérdéseinkkel az a baj, hogy válaszolnak rá. És én ettől félek.

El is hihetném, hogy jobb lesz, de ezt már megígérték sokan, sokszor, sokaknak. Aztán csak nem jött még el az a hírhedt és várva várt pillanat. Én meg egy kicsit öregnek érzem magam ahhoz, hogy higgyek a tündérmesékben. Nagyobb eséllyel találkozom majd egy igazi unikornissal az esti sétám közben a kutyákkal, mintsem hogy egy csettintésre eltűnjön térségünkből a korrupció. Pedig megértünk már a változásra. De a munkánk gyümölcse változatlanul beteg és legnagyobb törekvéseink ellenére is rothad. Talán mi is okai vagyunk ennek, hiszen nem kezeltük időben a betegséget, hagytuk elhatalmasodni. A szőnyeg alá söpörtük a problémákat, s ezzel lehetővé tettük a paraziták elszaporodását. Épp hogy csak nem tápláltuk őket, amikor szemet hunyva legyintettünk az apróságokra, amik idáig vezettek.

Utcára vonulva, a képernyő előtt, gyertyát gyújtva, az egereket itatva, terveket készítve... reménykedem, ahogyan sokan mások. S talán már látom is a fényt az alagút végén.

„AMÍG AZ EMBER KÉPES HINNI ABBAN, HOGY EGYSZER JOBB LESZ, ADDIG SOHA NINCS TELJESEN ELVESZVE.” – POPPER PÉTER

A múlt formált minket, a jelent mi alakítjuk, és a most hozott döntéseink határozzák meg majd a jövőt. Egyszer majd eljön az a pillanat, amikor valaki felteszi az i-re a pontot. Csak félő, hogy akkor már túl késő lesz, vagy pont az lesz a halálos ítélet.

Végszóként pedig Hofit idézném, aki szépen megmondta, hogy ha a kupleráj nem megy, nem a bútort kell lecserélni. A folytatást meg gondolom, ki tudja találni, kedves olvasó.