Egymaroknyi kutyával a világ ellen

(A sorozat előző részét ITT olvashatjátok el.)

„HA AZ EMBEREK TÖBBET TÖRŐDNÉNEK SAJÁT DOLGUKKAL, KEVESEBB PROBLÉMÁJUK LENNE MÁSOKÉVAL.” – MARIE KONDO

Amikor az ember vesz vagy örökbe fogad egy kutyát, akkor szerez magának vagy tizenöt csodálatos évet, meg aztán az élete egyik legrosszabb napját. Viszont elmondanám, hogy mi is a kutyatartás legnagyobb hátránya. Az emberek. Én igyekszem érdekesre formálni az életemet. Ha nem tartanám annak, akkor talán most nem ezt a cikket olvasnád. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy elég unalmas élete lehet annak, aki az enyémet tartja szemmel csupán azért, hogy utána bele tudjon szólni.

Furán néznek rám már azért is, mert nincsen tévém. Pedig ha tudnák, hogy mennyivel jobb a hülye sorozatok helyett a kutyákat nézni. Én órákig tudnám őket bámulni miközben alszanak, a kanapén nyújtózkodnak, vagy éppen önfeledten, gyermeki örömmel játszanak.

Vannak olyanok, akik maguk is háziállat-tulajdonosok, és egy-egy megjegyzésükkel fel tudják dobni a napomat (Mint például az a Bogi nevezetű kislány, aki már tíz méterről ordított nekem, hogy „Bocsáánaaat! Meg szabad simogatni a kutyákat???”). De ott vannak azok is, akiknek szavai évekig csengnek a fülemben, és gyötörnek („Miért nem altatod el?”). Mert muszáj megszólalniuk, és úgy osztogatni az észt, mintha lenne belőle felesleges. Nem véletlenül van egy olyan mondás is, hogy gyorsabb a nyelve, mint az esze. De mi lenne, ha egyszerűen nem mondanánk ki mindent? Én sem küldök el mindenkit melegebb tájakra annak ellenére, hogy az adott személy teljesen megérdemelné. Én sem ítélkezem, amiért mások olyan életet élnek, hogy egy rajzolt libát sem lehet rájuk bízni. Aztán csak nem szólom meg őket.

„TE GYÁRILAG VAGY ILYEN HÜLYE, VAGY SZOKTÁL JÁRNI PRIVÁT ÓRÁKRA?” (Az idézet eredete ismeretlen, ennek ellenére a családban igenis ismert, sőt, elég gyakran használatos.)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, meg az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, pontosabban a Telepen, akadt két fiatalember, akik úgy gondolták, hogy szerencsét próbálnak, és megkísérlik feltörni az utcánkban parkoló autókat. Na most, rólam azt lehet tudni, hogy én már akkor ordítok, hogy „EZ NEM KLOZET AJTÓ!,” amikor valaki erősebben csapja be az autóm ajtaját, így gondolom mondanom sem kell, hogy ez a feltörősdi sem nyerte el igazán a tetszésemet. Főleg úgy, hogy az én kocsim is kint parkolt az utcán.

A két fiatalember, akinek volt akkora szerencséje, hogy velem nem találkozott, egy nyári éjszakán egyik kocsitól a másikig ment. Nem lehettek nagy szakemberek, ugyanis az én kicsikémnek még a riasztója sem szólalt meg, pedig az üres akkumulátor miatt az már akkor megszólal, ha csak valaki csúnyábban néz rá.

Egy autót sikerült felpattantaniuk, amiből hamar ki is loptak minden mozdíthatót. Meg kell jegyeznem, hogy az egy francia kocsi volt. A francia kocsik a legjobb bizonyítékai annak, hogy nem a külső számít. Ennek ellenére, senki sem nézte jó szemmel az eseményeket. Szó szerint, ugyanis a szomszéd kamerája felvette az egész esetet.

És akkor itt jön a történet legjobb része. Habár az utcán parkolt vagy tíz autó, ez a két jómadár úgy döntött, hogy bemászik az egyik udvarba, hátha ott nagyobb kincsre bukkannak a már megszerzett fedélzeti kameránál. Lényegesnek tartom hozzátenni, hogy egy Punto motiválta őket arra, hogy átmásszák a kerítést, és besétáljanak az oroszlán barlangjába. Talán jobban jártak volna, ha tényleg oroszlán lett volna az udvarban, mert az naponta húsz órát alszik, méghozzá jó mélyen. Ezzel ellentétben a két ott lakó szőrmók nem macska volt, hanem két kutya, amiből az egyik egy malinois. Hogy melyik is a malinois? Biztosan látott már mindenki rendőröket kutyával társulva. Az egyik a németjuhász szokott lenni. Na, ez pont nem az, hanem a másik. Ez az a fajta, amely elvileg percek alatt meg tudna ölni egy embert. Egy rendkívül nagy mozgásigénnyel rendelkező, intelligens, nagytermetű (nézőpont kérdése) állat, amit szép kis harapó erővel áldott meg az anyatermészet. Az egyik kedvenc kutyafajtám, de sajnos senki nem díjazta a négyméteres kerítés ötletét a ház körül, így ilyen kutyám még nincs. Hangsúly azon, hogy még.

És hogy mitől is olyan okos éppen ez a kutya? Hát mert beengedte az udvarba, majd a kocsiba ezt a két lókötőt, és csak ezután jelent meg. Mint két magányos király a sakktáblán, csak kerülgették egymást. Habár én minden állatot megsimogatnék, talán még egy aligátorteknőst is, Maxszel én sem húznék ujjat (Figyelembe véve, hogy aránylag új szomszédokról van szó (tehát kevesebb, mint tíz éve lakunk nem messze egymástól), már nem igazán emlékszem, hogy a kutyát valóban így hívják-e, vagy csak én neveztem el így, amikor a ház előtt elhaladva beszélgettem vele.).

Ezzel véget is ért a történet. A kutyák miatt ez a két szerencsétlen nem hogy az udvarból nem tudott elmenekülni, de még a kocsiból sem tudott kiszállni. Bárhova léptek volna, sakk. Ugye ezt hívják mattnak. A kutyák rövid időn belül értesítették a gazdikat, hogy esemény van, akik hívták a rendőröket, majd a többi szomszédot is értesítették, hogy milyen mozgalmas volt az éjszaka. Ezek után megfogadtam, hogy nekem kell egy malinois, de amúgy a négy méter magas kerítést sem bánnám.

„NINCS LEHETETLEN, CSAK TEHETETLEN.”

Budapest a lehetetlenek városa. Például lehetetlen felmenni a Citadellára, mert még mindig folyik a renoválás, ami még azelőtt kezdődött, hogy akár csak felmerült volna bennem az ötlet, hogy Budapestre költözöm.

Mindenki azzal jön, hogy ne vegyünk kutyát, hanem inkább fogadjunk örökbe, de amikor ezt megtennénk, kapunk egy akkora pofont, hogy még az unokánk is sánta lesz. Ez a története annak, hogy miért nem tudtam elhozni egy keverék kutyát egy pesti menhelyből.

Beírtam, hogy kutyamenhely, és csak pár kattintásra voltam a számtalan, otthonra és szeretetre vágyó kutyától. Veszélyes dolog az ilyen. Az ember csak kattint párat, aztán meg már azon töri a fejét, hogyan tudna összespórolni eleget ahhoz, hogy megvásároljon egy egész menhelyet.

Hosszas gondolkodás és az oldalak lapozgatása után meg is találtam azt a kutyolínót, aki kitűnő tagja lehetett volna a családnak. Aztán elkezdtem olvasgatni a befogadási feltételeket, meg hogy mivel is jár ez a folyamat. Meg mernék esküdni, hogy egy gyereket könnyebb örökbe fogadni. Egyik menhely szabályzata után a másikét pásztáztam. Nem akartam hinni a szememnek. A befogadásos történetnek egy telefonhívás lett a vége, meg egy elvetett ötlet. De azért vessünk egy pillantást azokra a szabályokra.

Mivel a menhelyek elmondásuk szerint nem megszabadulni akarnak védenceiktől, hanem biztos otthont nyújtani nekik, az alábbi tényezőkkel vágják pofán az embert. Először is, legyen meg a kölcsönös szimpátia az állat és jövendőbeli gazdája között. Ez érthető, hiszen meg kell ismerkedni egy felnőtt kutyával, akinek már kifejlődött a személyisége. A további feltételek pedig érintik az illető korát, életvitelét, dokumentumait, stb.

Mielőtt hazavihetnénk új kedvencünket, a menhely felméri a környezetet, amelybe belecsöppenne az állat. Ez több hónapig is eltarthat, sőt az örökbefogadás után is folytatódik. Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy lényegtelen, hány ember él szegénységben meg küzd például az egészségét veszélyeztető penésszel, de egy kutya ne ilyen körülmények között élje az életét. De haladjunk inkább tovább, hiszen a történetnek még nincs vége.

Lépjünk egy szintet, az abszurdum alsó fokán állunk. A pesti ingatlanhelyzetet ismerve kijelenthetem, hogy nem egyszerű állatbarát lakást találni. Bizonyos menhelyek szó szerint megkövetelik a bérbeadó ingatlan tulajdonosának a hozzájárulását. Ehhez nincs is másra szükség, mint egy közjegyző által hitelesített nyilatkozatra. Szép szemem van, de ezt még nekem sem adnák ingyen. Többször költöztem az elmúlt három év alatt, mint egy normális ember szokott. A gatyám is rámenne, ha évente kiperkálnám egy új nyilatkozat árát. Mert ez nem egyszeri alkalom, az állat élete végéig górcső alatt tartanának.

Abszurdum tetőfok, első szint. Az a menhely, ahonnan én terveztem örökbe fogadni, a szabályzatába belecsempészett egy szinte teljesíthetetlen követelményt. A menhely, amit nem nevezünk nevén, azzal a fergeteges ötlettel rukkolt elő, hogy a tökéletes gazdi ingatlan tulajdonos. Hát bocsánat, hogy eddig még nem vettem egy több százezer eurós lakást. Hol is volt az eszem? Még jó, hogy a befogadás folyamata ingyenes.

Én teljes mértékben megértem a szándékot. Örök otthont szeretnének biztosítani az állatoknak, megelőzve, hogy az pár héttel vagy hónappal később újra az utcára kerüljön. Érthető, hogy az intézménynek nem mindegy, hogy milyen otthonba kerül a kutya vagy éppen a macska. Ez viszont a józan ész határát súrolja.

Abszurdum tetőfok, felső szint. A szüleimnek van egy háza, ahol gyakran tartózkodom. Feltételeztem, hogy ezzel meg is találtam a kiskaput. Habár egy papíron sem szerepel a nevem, attól az még az én otthonom, ott lakom, és akármilyen kegyetlenül is hangzik még csak rágondolni is, de én leszek az örökösök egyike. Gondoltam, telefonon ezt gyorsan meg tudjuk beszélni a menhellyel.

Hát, abban igazam volt, hogy gyors lesz. Mint kiderült, ez az ingatlan a határ túloldalán van, Szerbia pedig egy olyan országként van feltüntetve, ahol tombol a veszettség. Igen, szörnyű itt a helyzet. Sajnos nincs se áram, se internet, se ivóvíz, szalmából van a matracom meg a párnám, a ház mögé járunk ki a pottyantós vécébe, az emberek lovon közlekednek, mert kocsira nem futja, és ismeretlen fogalomnak számít az egészségügy meg az oktatás. Mit is gondoltam? Hogy lehet egy kutyának jobb ebben a Szerbiában, mint egy két négyzetméteres boxban? „Szerbiába pláne nem adunk örökbe.” A hitetlenkedés után megtaláltam a hangom, és a fent említett véleményemet velük is megosztottam.

A jövendőbeli kutyatulajdonosnak emellett persze feltesznek olyan kérdéseket is, hogy mi lesz az állattal ha a gazdi nyaralni megy, kinti vagy benti kutya lesz, de bizonyos helyek még abba is belekötnek, hogy milyen tápot kaphat a kutya. Úgy tűnik, hogy kutyát befogadni lehetetlen, én meg sajnos ez ügyben tehetetlen. És akkor, miért vannak tele a menhelyek?

(Folytatjuk.)