Meghallgattuk az erdélyi Siculicidium új kiadványait
Még tavaly májusban került hozzám a romániai Siculicidium nevet viselő sötét fém zenekar legfrissebb albuma, illetve albumai, mert ezúttal rögtön két lemezről van szó. Mondhatni május az egyik legrosszabb pillanat új black metál korongok bejáratására...
Félig-meddig már a strandon vagyok ebben az időszakban. Dübörög a glam rock, strandpapucsban koktélt szürcsölök, miközben arról álmodozom, ismét leviszem a Tomos 4-es motorcsónakom a Tiszára. A sötét, hideg, elidegenedett muzsikákat ilyenkor mellőzöm. Fát még nem kezdek el gyűjteni a télre, ráadásul a lapunk is már fél lábbal szabadságra vonul ebben az időszakban. Ilyenkor csak a az számít, hogy lemenjenek a fesztiválos akkreditációkhoz szükséges reklámanyagok. Viszont a téli hónapokban, az ezúttal ugyan elmaradt farkasordító fagyban, a korai sötétség időszakában, az éjjeli köd birodalmában viszont nem rossz bolyongani olyan háttérzenével, mint a több mint húsz éve működő Siculicidiumé, amelynek már korábbi lemezeivel is foglalkoztunk a lapban.
A Hargita-térség legsötétebb zenekarának nincsenek nyilvános fellépései, a tagok kiléte is homályba vész, magyar nyelven szólnak a hallgatósághoz, ez pedig már a sokadik kiadványuk. Soha nem játszottak egyértelműen skatulyázható muzsikát, az új kiadványukkal pedig még egy lépést tettek afelé, hogy post-black metálnak nevezzük őket. Ez már azért is szerencsés, mert az említett alapstílushoz annyi, közel sem alaptalan szerencsétlen jelző párosul, hogy pont a műfaj lényege veszett el. Ami véleményem szerint, a misztikum, a kísérletezés, a gondolatok szabad áramlása, az ösztön és szívből szóló, ám közel sem könnyű lelkiállapotok visszatükrözése a zenén keresztül. Nos, jelen írásunk tárgya eme utóbbihoz állt mindig is közelebb…
Bevallom, igen meglepődtem, hogy egyszerre két kiadvány került hozzám az erdélyi bandától új anyag címszó alatt. Aztán viszont megértettem, miért is történt így. Ebből a műfajból egy alkalomra egyébként is sok lehet nyolcvan perc zenét rászabadítani a hallgatóra, másrészt a két kiadvány összeboronálása hangulat szempontjából kockázatosabb, mint jól elkülönítve közre adni két eltérő címen nagyon hasonló, mégis nagyon más világot.
A halál tengely a hangulat szempontjából black metál lemez. Ez a kiadvány szűknek érzi a szokásos, és számomra is igen fárasztó kliséket. Kilép egy szokásos mederből, új ösvényeket próbál járni annak előnyeivel és hátrányaival együtt. Hallgatása közben felderenghetnek azok az idők, mikor egy-egy lemez meghallgatása előtt nem tudtuk még pontosan, mit is kapunk. Itt is izgalommal hallgatjuk, vajon mi történik a következő másodpercekben, milyen hangszer kerül elő, illetve milyen témákkal kísérletezik a szövegvilág, hogy belefésülje magát ebbe a kissé homályos, sötétben tévelygő, bizonyos csúcsokon megpihenő és ködben lépő kiadványon. A lassú, csendesebb bóklászó dalokat felváltják a tempósabb, punk hatásokat is felmutató szerzemények, és a hagyományosabb, érthető dallam meneteket sem mellőző tipikusnak mondható black metál opusok. Mindez számomra nem jelent újdonságot, akik viszont még nem próbálkoztak a Siculicidium muzsikájával, azok meglepődhetnek, itt valójában közérthető muzsikáról van szó. Igen-igen, nem rózsás a hangulat, de semmiképpen sem az a zene, mint amikor disznóvágás van egy kiadványon.
A fentebb említett lemez párja Az elidegenedés melankóliája. Nos, ez egy teljesen más világ. Fülmosás. Itt a tiszta hangszerek, mantra szerű ismétlések kapnak hangsúlyt. Befeléforduló meditatív anyag, ami a dark-ambient, neofolk és egyéb hasonló műfajokhoz áll közelebb. Lazább és letisztultabb zenei formákkal találkozunk, legyen az csupán egy kikacsintás a folk, a dub, a blues, a synthwave, a post-industrial, a drone, a noise műfajok felé. A dalok szépen kapaszkodnak egymásba – számomra valamiért urbánus hangulatot szőve. Mint amikor rabja vagy egy hideg logikát követő rendszernek, de azon belül próbálsz kitörni zenei eszközök segítségével, elmenekülni mindentől, az urbánustól a szabadba, miközben mindvégig elvágyódó rab vagy, aki őrlődik ezen folyamatok közepette. A második lemez nyugodt szívvel mutogatható olyan személyeknek is, akiknek soha semmi köze nem volt még a gorombáb zenei műfajokhoz. Ki tudja? Talán kapudrog lehetne?
Az új Siculicidium-kiadványcsomag tehát megörvendeztetett. Pont olyan, amit normális esetben várna egy zenerajongó egy kiadványtól. Egészséges szabadság bizonyos zenei határokon belül, ugyanakkor lázadás a bevett formák ellen. Lehetne hosszas elemzésekbe bocsátkozni, mi hogyan szól, mit és miért kellett volna máshogyan, mi miért jó vagy nem jó, de nálam két kategória létezik régóta, ami teszik és azt úgy hallgatom, ahogyan az van, meg ami nem tetszik és azt leszarom. Ez most nekem úgy jó ahogyan van, a hosszas elemzéseket megtartanám a csodálatos szaklapoknak, a még jobb weboldalaknak, a kamerába beszélő hozzáértőknek a YouTubon. Mi amúgy is „csak” egy ifjúsági lap vagyunk.
Sejtelmem sincs, milyen esemény az, amelyen ezt a Siculicidium lemezt döngetik hangosan, kik járnak oda, tényleg értik-e a zenét és ad nekik valamit, vagy csak pozőrködnek éppen? Arra viszont emlékszem, mekkora értetlenséget váltott ki a Tormentor Recipe Ferrum lemeze annak idején, ami nekem akkor is marha jó volt, mindenki más szerint szar. Hát valahogy így vagyok ezzel is. Akinek az elméje felszabadult már minden zenei kötöttségtől, azoknak sok kellemes percet fog okozni az erdélyi banda tavalyi kiadványa(i), akinek nem igazán jön be ez a fajta utazás, azok rohanjanak letölteni a legfrissebb, Rilepsz, Nukleárisbleszt kiadványokat.
