Avantasia, a fantázia

Tobias Sammet, a német Edguy énekese az ezredfordulón (a legutóbbin, szóval alig 25 éve) gondolt egy nagyot, s tucatnyi jó képességű zenészt meg énekest maga köré gyűjtve egy új ágazatot hozott létre a kemény rock amúgy is elég terebélyes családfáján. Nem véletlenül kapta több albumuk is a The Metal Opera címet, habár a legelső lemez a projekt nevét viselve indult világhódító útjára: Avantasia. A szóösszetétel találóan magában foglalja az újszerű, avantgardizmusba sorolható muzsikát és a szabadjára engedett, merész ötleteket. Már a stúdiómunka is komoly kihívások elé állítja a szervezőt, aki az eszmei és a zenei szerző is egy személyben, ám Tobi nem elégszik meg ennyivel, hanem időnként megtúráztatja népes társulatát. Ekkora bandát természetesen nem lehet hosszú távon egyben tartani, így néha cseréket kell alkalmazni, de távol sem olyan gyakran, mint például egy focicsapat esetében. Abban már inkább hasonlít az élvonalbeli sportegyesületekhez, hogy még a kispadra is kizárólag első osztályú tehetségek juthatnak. Az ilyen körutakat szerencsére Kelet-Európa térképére is berajzolják, így nem tréfa, hogy az idén a magyar közönség is élőben láthatta játékukat. A Budapestre meghirdetett koncert ugyan éppen április elsejére esett, mégis egészen komoly, kétrészes operának lehettünk boldog részvevői. Mivelhogy a jelenlévő tömeg is gyakran aktív szerepet vállalt a kóruséneket illetően, na de a lényeg persze a hangfalakból áradt felénk meggyőző teljesítménnyel. Mindjárt az elején, amint a színházi függöny felemelkedett, a vadonatúj Creepshow indította a show-t, mikrofonnal a kezében pedig a bandagazda robbant a mezőny élére. Mögötte egy örökmozgó ütős, vele egyvonalban három gitárnyűvő, a billentyűs meg érdekes módon az újkori DJ mágusokhoz hasonlóan egy tömör téglafalat jelképező pult tetején trónolt. A fal ezúttal még több hasznos terhelést is kapott, két csalogány fészkelt a szélén, kettejük között meg egy kakukk szolgáltatta a háttérvokált, és így együttesen járultak hozzá a metál opera stílusjegyeihez.

A háttér is hozta a misztikus hangulatot. Középen elhelyezve egy hatalmas vasrácsos kapu vezetett a kísértetjárta középkori kastélyhoz, vagy éppen egy karcsú sárkányhoz az új album (Here Be Dragons) borítójáról, mindenesetre a kivetítő ontotta magából a gazdagon illusztrált, sokszínű képzőművészeti alkotásokat. Ha már sárkány, akkor a lángcsóvák sem hiányozhattak, meg az ég felé törő fehér füstköd, már csak azért sem, hogy egyetlen érzékszervünk se maradjon érintetlenül. A lényegről azért mindez nem vonta el a figyelmünket, különösen abban a pillanatban, amint Adrienne Cowan leszállt a kerítésről, hogy Tobival olyan duettet alkosson, aminek hallatán a még meglévő jéghegyek is elolvadnának a sarkvidékeken. Hamarosan a vállig érő tollakkal ékeskedő, érces hangú, germán kakukk, Herbie Langhans is leereszkedett a pódiumra, és ezúttal ő segítette a fő énekesmadarat. Tobi persze közben többször is köszöntött bennünket, nagy ovációval kísérve, na de valóban megérdemeltük az elismerést, ugyanis kifinomult ízlést bizonyítva szinte teljesen kitöltöttük a Barba Negra nagyobbik szentélyét, én olyan kétezernél untam bele a számolásba, szóval ennyien biztosan megtiszteltük az operahősöket. Az új albumról már a harmadik dalnak futottak neki, előtte azonban a vezéregyéniség finoman megjegyezte, hogy egyáltalán nem kell lebecsülni a friss anyagot, ahogyan az manapság szokás, hiszen „Ez a legjobb albumunk!” – próbált bennünket meggyőzni, mindezt hanganyaggal alátámasztva, nem is akármilyen fedőnévvel: Phantasmagoria, közben Ronnie Atkins emelte a színvonalat. Nevét, illetve inkább a hangját a dán Pretty Maids éléről ismerhetjük.

Fél óra már el is szállt a koncertből, és még ekkor is egy újabb szereplő lépett színre, nem is akárki, hanem a Mr Big amerikai zenekarban több évtizeden át sikeres pályát befutó Eric Martin. És ha már megjelent, két lendületes dalt is lenyomott a fáradhatatlan vezérénekessel karöltve, majd újabb váltás során két svéd erősítette a skandináv vonalat. Tommy Karevik ugrott be a csatársorba, a szimfo-metál versenyszámban ugyancsak első ligás Kamelot soraiból, majd Kenny Leckremo, a H.E.A.T. frontembere kapta el a stafétabotként szolgáló mikrofont. Ez így folytatódott szüntelenül, jobbnál jobb zeneszámokat adtak elő jobbnál jobb énekesek, és csak a koncert második felében engedett meg a csapatkapitány egy rövid pihenőt magának, de nyugodtan megtehette, a pályán maradt éljátékosok tökéletesen végezték feladatukat. Különösen a régi haver, Sascha Paeth ontotta az elragadó riffeket és gitárszólókat, ahogyan azt már az Edguyban is megszokhattuk tőle. Hamarosan visszatért persze látványos kalapja alá bújva Tobi, és felidézte a legutóbbi budapesti fellépést, nem túl kellemes értelemben. Ugyanis 2019. május 6-án szinte téli időjárás, szemerkélő eső fogadta az Avantasia válogatottját, méghozzá szabadtéren, és a hőmérséklet szám szerint követte a dátumot, vagyis körülbelül 6 fok uralkodott.

– Végül is jól sikerült az előadás, a csodálatos közönségünk végig kitartott, de én csak arra emlékszem, hogy teljesen megfagytunk azon az estén, majd alkohollal olvasztottuk ki magunkat, persze belső fogyasztással. Szóval ma nagyon örülünk, hogy ilyen szép nagy, fedett teremben játszhatunk, méghozzá telt ház előtt – hálálkodott Tobi a szervezőknek és a rajongóknak egyaránt, és belecsapott a dalba, amely felidézte benne ezeket az emlékeket: Shelter From the Rain. Ezután a másik pacsirta jött le trillázni, ugyanolyan megkapó dallamvezetéssel, mint az imént a barátnője tette, csak még hangzatosabb, olasz névvel: Chiara Tricarico. Az érzelemdús Farewell egyes részleteit színezte gyönyörű hangjával, de a szöveg nem hatotta meg az előadókat, még eszük ágában sem volt búcsúzkodni. Most került sorra a régi mestermű, a Scarecrow címadó dala, miközben a vásznon meg is jelent egy rozoga csontváz, magától értetődően madárijesztőnek öltöztetve. Csak ezután jött el a lélegzetvételnyi szünet ideje, jócskán a harmadik órában járva, mialatt betoltak egy valódi fekete zongorát, majd maga Tobi telepedett le mögé, jóízűen élcelődve saját számlájára, mondván, nem biztos, hogy sikerül, de megpróbálja eljátszani a következő számot. Aztán vétett is egy szándékos hibát, a cím is éppen illett a nagy sötétséghez: Lucifer, az viszont meglepetésként hatott, amint a hangszer lángba borult a virtuóz ujjai alatt. A zenészek meg csak erre vártak, fergeteges húrtépés, dobpergés következett. De még mindig nincs vége!

– Most eljátsszuk nektek a legelső Top 10-es dalunkat. Ebben csak az a rossz, hogy ez mindmáig az egyetlen toplistás sikerünk. De nem bánkódunk emiatt, nem is akarunk slágergyárat alapítani – élcelődött tovább a főnök, s máris indult a tényleg fülbemászó Lost in Space.

Már rég leszállt az éj, amikor eljött a nagy finálé, minden dalnok felsorakozott, így héttagú kórus zengette az utolsó két dalt, a villogó fényeket sűrű konfettizápor tette még ünnepélyesebbé. A tömeg ezt már folyamatos tapsviharral követte, sőt, metál berkekben szokatlan módon egybehangzó „Tóbi, Tóbi” skandálás tört ki. „Tóbi” pedig nem győzte viszonozni a dicséreteket. Először a közönséget magasztalta, egyben megígérte, hogy Budapest nem marad ki a következő turnéból sem, majd nagyon önzetlenül a színpadot betöltő zenésztársakra mutatott:

– Íme, ők kivétel nélkül fantasztikus egyéniségek, csodálatos muzsikusok. Ha ők nem lennének, akkor bizony a mai koncert sem jött volna létre. Nagy-nagy taps jár nekik is!

Ezzel legördült a függöny, mi pedig a sárkányok, elhagyatott kastélyok mesevilágából fokozatosan visszatértünk a valóságba. Legnagyobb sor a ruhatár előtt alakult ki, a sörcsapok csak ezután következtek, ám a merchpult is meglepően élénk forgalmat bonyolított le. A tetszetős pólók 14.000 forintba kerültek, éppúgy mint a beugró, s ezek szerint eltalálták a megfelelő árszintet, mindenki jól járt, kivéve persze azokat, akik otthon maradtak.