Furcsa fények az erdő mélyén

A közönség visszatalált a fesztiválokhoz? Miután több rendezvényen is megfordultam az idén, még ha csak pár óra erejéig is, úgy érzékeltem, kezd minden a régi lenni. Ez persze féligazság, ha utánanézünk, hány fesztivál húzta le a redőnyt Magyarországon, vagy akár máshol Európában. A tapasztalatok alapján egyre biztosabbak lehetünk abban, hogy a Fekete Zaj köszöni, jól van. Van közönsége, aki táplálja és szereti, van egy összeszedett koncepciója, amivel kilép a salátafesztiválok sorából.

A Zaj kissé más. Többnyire azok érzik itt jól magukat, akik belülről eggyel mélyebbre vannak hangolva, és az összeszedett zajt szeretik, nem pedig a szétesett lármát. Nincs itt vásári hangulat. Műhelymunkák, reggeli jóga, séták a hegyekben, a rajongói termékeknek egy pult a bejáratnál, néhány kajás, kávé, bár, három színpad, napközbeni lazulás, kacsaetetés, beszélgetések a zeneiparban vagy egyéb kulturális ágazatban ténykedőkkel, ismerősök, ismeretlenek, haverkodás. Mindez, talán kissé paradox módon, a fesztivál nevével ellentétben zaj (koordinálatlan, emberi fül számára zavaró, egységes ritmus és határozott dallamvezetés nélküli hangcsomag) nélkül. Mert ami sokaknak zaj, az itt lévőknek zene – értelmezhető esztétikai élvezet, ami egyben kapcsolódási pont is más emberekkel, szocializációs ugródeszka.

Sokféleképpen jó elmenni egy fesztiválra. Én az idei Zajra például menekülve mentem. Menekültem a munka, a hétköznapok, de leginkább a fortyogó város fülledt melege elől. Kissé megkésve, de annál nagyobb lelkesedéssel menekültem, mert szükség volt egy kis szabályozott zajra, egy kis válogatott zajra, amit a fesztiválszervezők állítottak össze számomra és sok más látogató számára. A rendezvény minden évben szebb, kicsit több és kissé más. A csütörtöki napon olyan fellépők voltak Magyarországról (többek között), mint a Sonya, Grand Mexican Warlock, külföldről pedig a Sleepytime Gorilla Museum, Imperial Triumphant, valamint a Raklap Romániából és a Denevér innen-onnan. A nyitónap jó hangulatban telt. Én pénteken tudtam bekapcsolódni az Amber Smith-re tervezve, leginkább a Sexepil miatt, és végül a Sexepiltől (mert a vasút azért van, hogy utazzunk, és hogy megtanuljunk alkalmazkodni a változásokhoz) kezdve.

Sexepilék tudomásom szerint jó rég álltak színpadon bármilyen felállásban, ez a nap pedig különleges volt. A legsikeresebb albumuk, a Sugar for the Soul került terítékre az eredeti énekessel, Mick Nessel. A koncerten az elvárt dolgok történtek, a zenészek egy órára megidézték a múltat a nem túl nagy közönség előtt, amelynek tagjai próbáltak árnyékot keresni, vagy küzdeni a napsugarral miközben a Sugart hallgatták (elnézést az izomból ideerőszakolt ócska szóviccért, de nem bírtam ellenállni). Hiánypótló fellépés volt, amit mindenki imádott, aki ott volt, akiknek ezek a dalok sokat jelentettek harminc éve vagy utána. Nem lehet panasz arra, ahogy a muzsikusok előadták az olyan dalokat mint a Point Blank, Jerusalem, Snowbird és a maradék kilenc szerzeményt. Jobb akkor lehetett volna, ha túllőnek az időkereten, és eljátszanak még pár számot, valamint ha nem délután fél hatkor történik a csoda.

A Stone Sober garage rock formációt egyszer láttam korábban, és akkor borzasztó benyomást hagytak bennem, ezúttal viszont hangulatos és élvezhető koncertet adtak, habár hozzá kell tenni, ebből a fajta muzsikából is rengeteg van és nem könnyű újat hozzátenni. A duett itt tapasztalt lendülete viszont minden szépséghibát feledtetni tudott. Ezt követően jött a Vágtázó Halottkémek a túloldali színpadon. Habár sokan kritizálják a zenekart, leginkább alaptalanul, nagyon pozitívnak tartom, hogy nem ragadtak meg az időben, és hallhatunk tőlük új dalokat, amelyek lehet, nehezen kelnek párbajra az olyan generációkat átölelő szerzeményekkel, mint a Tárulj világ vagy Aláírhatatlan történelem, de megállják a helyüket. Az új daloknak köszönhetően nem az örökállást érezzük, amikor színpadra állnak, hanem az örökmozgást. Adjon nekik a kozmosz sok erőt és egészséget, hogy még sokáig tudják vívni a hunok csatáját.

Az Osztálykirándulás színpadon én is csak kirándultam. Valamennyit néztem az igen kiváló Bipolaris fellépéséből, megértettem, hogy a Kajgün egyébkén egy tök jó banda, csak a név miatt én a rántottára asszociálok meg twist zenére. Több produkcióba is beletekintetem, de a nagyszínpad műsora és egyéb társasági tevékenységek olyannyira lekötöttek, hogy a fesztivál területen kívül elhelyezkedő Kilátó színpadnál is csak látogatóban voltam. A kinti tér elrendezése is minden elismerést megérdemel, nagyon hangulatosra sikerült a kiállítás és az erdő mélyéről érkező fények kellemes kísérteties érzést keltettek a látogatókban.

Ezen a napon még két további külföldi húzónév volt. A finn Oranssi Pazuzu neve egyre jobban cseng a sötét zenék rajongóinak körében. Fellépésük hatásos volt, a közönséget letaglózták sokszínű zenéjükkel, amelyben a legtöbb zaklatott zenei műfaj elemét megtalálhatjuk. A hagyományos dalszerkezeteket elég jól mellőzik, muzsikájuk viszont vitte magával a közönséget. Őket követte az igen ellentmondásos Witch Club Satan előadása. Bevallom, felületes ismeretekkel rendelkeztem a zenekarról. A zajos fellépés odarángatott a színpad elé, mert már az első percekben látszott, ez nem annyira hétköznapi. Színtiszta black metál provokációt láthattunk, zeneileg nem túl kifinomultan és sok látvánnyal. Leginkább Urbán András, vajdasági színházi rendező egyes darabjai jutottak eszembe erről a koncertről. Kisebb utánajárás után rájöttem, a zenekar tagjai színészek, illetve színházi körökben mozognak. Nos, ez meglátszott. Érdekes kérdés, ha a WCS inkább egy kortárs művészeti projekt, akkor miért vonz több embert, mint valami temetőből előásott hithű black metál banda, de ezt nem itt kell megtárgyalni.

Az első nap tehát kellemes élmények gyűjtésével telt, és a szervezett busznak köszönhetően egy hazautazással végződött. Szombaton első sétám a a Kacsatóniához (végre oda is eljutottam) Oláh Annamari fellépésére vezetett. Az énekesnőt az egykori Meszecsinkából ismerhetjük leginkább, hogy ezúttal pontosan mit csinált, az számomra nem derült ki, de énekelt is, és az jó volt. A nagyszínpadon a Lowen lépett fel elsőként. Hangulatos doom metál, női énekkel, műfaji határsértésekkel. Ez az a tipikus zajos banda, amelyikről nem hallottál soha, de tök mindegy, mert jó. Ezt követően a budapesti punkos lendületű Véna uralta le a Delta színpadot. Nagy érdeklődéssel követtem a fellépésüket, mert a 2023-as halottak napján megjelent CSONT/HÚS/VÉR kiadványukat remek hallgatnivalónak tartom. Iigazán egyedi íze van a muzsikájuknak, ami a jó dalszerzői „véna” találkozása a dark/gothic műfajjal, ehhez társul az énekesnő pszichedelikusan magas hangja, ami remek kontraszt a mélyebb zenéhez. Külön öröm, hogy a gitáron is hallhatunk kidolgozott témákat, nem csak chours gitár effektet. A fellépés megfelelt az elvárásaimnak, viszonylag jól szólt, a közönség is tánccal ünnepelte. Ha az énekesnő még bátrabban vállalná fel a frontember szerepét, akkor közelebb lennének egy emlékezetes karriernek. Nyomukban az egyik legnépszerűbb magyarországi banda, a Lazarvs fellépése következett. Minden vitán felül áll, hogy színvonalas muzsikát játszanak nagy odaadással, de nekem továbbra is csak Áron András énekes/gitáros pólói fognak meg, habár bármikor kellemesen el tudok bólogatni zenéjükre.

A zajos élmény azért is extra, mert bízhatunk a szervezőkben, hogy ócskaságot nem raknak elénk. Bátran lehet kísérletezni bármelyik zenekarral, rossz úgysem lesz, legfeljebb nem egy hullámon zajolunk és én odébb állok. A norvég Mayflower Madame együttes vitt magával darkos post punk/art rock muzsikájával. Felelevenedtek az 1980-as évek, hiteles produkciót kaphattunk sok sötét dallammal, álomszerű hangzással. Ezt követően kezdődött a Zaj házibandája, a Thy Catafalque fellépése. Mint mindig, most is nagy érdeklődés volt a fellépésük iránt. A közönség szeretete átöleli a zenekart (akárcsak a Lazarvs esetében), amelynek tagjai elmondhatják magukról, hogy valódi rajongóbázissal rendelkeznek, ami nagy szó egy magyar banda esetében a műfajon belül.

Kérdezték már tőlem ismerősök, miért megyek el szinte minden koncertjükre, de esetükben minden fellépés nagyon más, cserélik a repertoár, ritkán hallhatjuk ugyanazokat a dalokat. Ez a koncert most pont nem olyan volt, leginkább a legutóbbi lemez dalai szóltak és egy best of programot kaptunk. Számomra ez egy gyengébb koncertjük volt. Nagyon hangosnak ítéltem meg mindent. És hiába mondja mellettem a Béla, hogy nem is úgy van, amikor ő füldugót használ. Én sajnos úgy éreztem, mintha a koncert során a hangszerek abban versenyeztek volna, melyikük szól hangosabban. Habár azt hittem, ez lesz a nap csúcspontja, meglepetésemre a hangulatot fokozni tudta a High Parasite. A bradfordi együttes énekese nem más mint Aaron Stainthorpe a My Dying Bride-ból. A sötét érzéseket visszatükröző zenéjükből rengeteg elfojtott düh és energia szabadult fel. Metálkoncert volt a javából. Aaron végig olyan fénnyel tündökölt, amilyennel talán soha nem láttam a MDB-koncertek alkalmával. Az egész zenekar nagyon egyben volt, és a zenészek a maximumot adták. Lesokkoltak az est zárására.

Az idei zajos turistajáratom hátránya az volt, hogy nem vehettem részt szinte egyetlen kellemes kísérő programban sem. Kimaradtak az olyan események, mint a Malter filmfesztivál, útkereső szerepjáték, intuitív gyógyteakóstolás, könyvklubok, babicska, felolvasások és számos egyéb program. Vasárnap következett még a Stoned Jesus, a Wayfarer, és ne feledkezzünk meg az olyan remek magyarországi bandákról mint a Gire, Omega Diatribe, Beneath the Void és persze sokan mások. Nos, őket én már nem láttam, más utak vártak azon a napon. De ez így nagyon jó volt.