Sötét fém a világ körül
A CHILEI BLACK METÁL SÖTÉT MŰVÉSZETE
Hiddent: The Lugubrious Art Of South American Black Metal
Május derekán látott napvilágot a Hiddent nevű chilei black metál formáció legújabb anyaga a Sun & Moon kiadó gondozásában. A The Lugubrious Art Of South American Black Metal nevet viselő mű összesen 11 számot sorakoztat fel, ennek azonban csak töredéke (mindössze három track) új szerzemény. A teljes hosszúságú album ezeknek, és a banda 2015-ös saját kiadású anyagának, a To The Throne Of Essence-nek a fúziója. A kettőt összehasonlítva szembetűnik, hogy a hangzás némileg kiforrottabb, és levetkőzte magáról a tíz évvel ezelőtti torzított rozsdát.
A borítóról is érdemes néhány szót ejteni, hiszen minden megvan benne, ami egy tisztességes black metál projekthez kell. Misztikus rejtelmekbe nyújtózkodó ágak, gyökerek, rituálisan elhelyezett állatcsontok, gótikus gyertyatartók égő gyertyákkal és persze a nélkülözhetetlen szemcsés sötétség, egyszóval minden, ami az „okkult feng shuihoz” szükségeltetik.
A nyitányban némi paranormális háttérzaj után kezdetét veszi a reszelés, amely már az elején felvezeti azt az örvénylő atmoszférát, ami végig fogja kísérni a fülünket egészen a zárásig. A teatralitásában némi Watain-hangulatot (ez ugye egy svéd black metál zenekarra utal) lehet felismerni, de egy szó, mint száz, a fiúk hallhatóan kaptak egy adag zenei inspirációt északról.
Ez az album inkább a komótosabban örvénylő témákat kedvelő hallgatóságnak nyerheti el igazán a tetszését. A Hiddent számos rituális szembecsukós, kéz széttárós epikus, rituális pillanatban részesíti a közönségét, amelyből tökéletesen lehet tovább zuhanni a gyorsabb dobtémákkal operáló részekbe. A vokál, mint azt jól tudjuk, az ilyen zenei pillanatokban kulcsszereppel bír, fókuszba kerül, és tökéletesen simulnia kell a zene húzásába. A károgás tisztességes, erőteljes, viszont a tiszta ének fellépésénél érezhető némi bizonytalanság az előadóban. A visszhang effekt ilyenkor az ember legjobb barátja, és azt kell mondjam, ebben az esetben nagyon bevált. Ad egy olyan impozáns hideg atmoszférát az éneknek, mintha egy barlangban vagy egy elhagyatott épületben idéznék meg a srácok a démoni energiákat.
A mű nem szűkölködik a fantáziadús ötletekben és a kacskaringós, fekete fém gitár riffekben. A szétfolyós hangulat itt általánosan jellemző, viszont a megfelelő pillanatokban felráz egy hirtelen kitörő energialöket, és igencsak elkezd rá bólogatni az ember. A gitártémák helyenként felidézik az 1990-es, illetve 2000-es évek környéki depresszív black metál tételeket, viszont a lírai csavarások néhol túl vidámra sikeredtek, amely pozitív vagy negatív mivoltát a fogyasztó szubjektíven eldöntheti. Az alkotók tudatosan beépített, érzelmesebb kiállásokkal törik meg időnként az infernális sötétséget, ami a régi blokkra, vagyis az album negyedik tételétől kezdve hatványozottan igaz.
Az album tételeinek nagy része már nem újdonság a nyilvánosság számára, viszont hangzásban jelentős javulást mutat. A gitárok sokkal konkrétabban szólnak, a dob határozottabb, olyan, mint egy homályos kép, amely végre kitisztult.
Egy erős szerzeményt hallhattunk a chilei formáció jóvoltából, amiből külön kiemelhetjük a friss számokat, köztük a címadó tételt. Hömpölygése annyira képes magával ragadni, hogy az ember szinte már megerőltetőnek érzi, hogy visszatérjen a valóságba.
A záráshoz érve nyilvánvalóvá válik, hogy a zenekar ügyesen egyensúlyoz a sötét hangulatok és az érzelmi intenzitás között, miközben megőrzi a black metál autentikus hangzását és gyökereit.
NYUGTALANÍTÓ IDŐKHÖZ NYUGTALANÍTÓ ZENE
Voluptas: Where Celestial Bodies Guide Not
Nyirkos idő, odakint kicsapott kutyák, szűkös utcák, révületben kóborló furcsa szerzetek, akik sietnek valahová. Messze a település szélén megnyílik a régi kripta ajtaja, és ahogyan a halott is ritkán hagyja el sírját, úgy a black metál is ritkán szakítja ki magát önmaga gyökerei közül. Inkább megújul, megváltoztatja alakját, de nem esszenciáját. Ilyen bandákból is szerencsére rendre van néhány, és ezek közé tartozik a prágai Voluptas is.
A 2006 óta működő muzsikás formációnak tíz év alatt bőven volt ideje a zenei érésre a bemutatkozó 2016-os Ved Rums Ende kiadványig. A néha már káoszba hajló, hangulatos, ugyanakkor száraz kiadvánnyal megalapozták az utat, amit a 2020-as Towards the Great White Nothing bemutatkozó nagylemezen is véghez vittek. Manapság avantgárd black metálnak nevezik az ilyet, de nekem a black metál alapvetően egy szabad műfaj.
Az erdélyi Sun and Moon kiadó gondozásában idén megjelent Where Celestial Bodies Guide Not lemez az előző anyagoknál is egy lépéssel tovább megy az előző anyagoknál. A nyugtalanító hangulat, szabad szellemű zeneszerkesztéssel egymásra roskadva meghozta termését. Habár a lemez black metálhoz képest elég kiszámíthatóan kezdődik, már az első dal felénél kezd kibontakozni az a városi, delíriumos hangulat, amely egyre mélyebbre visz bennünket a leszálló sűrű köd belsejébe, ahonnan nem is tudjuk, van-e kiút. A viszonylag rövid kiadvány zeneileg jól végigkövethető, olyan dallamokból építkezik, amik azt sugallják, biztonságban vagyunk, de egy olyan elhagyatott, félelmetes helyre vezetnek minket, ahol aztán magunkra hagynak a fülünket zavaró dallamokkal, elszabadult szaxofonokkal.
A 41 perces anyag se nem hosszú, se nem rövid. Kellemes hallgatnivaló, amely kizökkent minket a standard és ezerszer végigjátszott dalok közül. A muzsikusok teljesítménye is megfelelő, nem kell káosztól tartani. Egymást váltogatják a gyorsabb, lassabb témák az olykor elszállós, vagy a korai nagyok zenéjét idéző dallamvilágok között. Aki szeretne valami Opeth-szerűt hallani, csak black metálban, annak valószínűleg ez az anyag is tetszeni fog. Slágerektől és pop daloktól nem kell tartani. A Voluptas második lemeze egy régi könyv, amit egy kripta tetején hagyott valaki, elfeledett titkokat mutat, és olyan utakra visz, ahol már jártál, csak máskor és máshol.
