Ha ma a Képes Ifire gondolok, elsőként Szögi Csaba jut eszembe, és az ütött-kopott szerkesztőség Zentán, az ahhoz kötődő, „lapzárta utáni” élmények, majd szép lassan gomolyognak elő az emlékek az újság – általam megtapasztalt – fénykoráról, a csillagok szerencsés együttállásáról. Pressburger Csaba támogató Magyar Szó-s főszerkesztősége alatt Vígi Laci fáradhatatlan, kreatív szerkesztésében pezsgett a tettre kész fiatalokkal megtelt Kifi-élet.

Ha erre az időszakra gondolok, olyan, mintha végig tavasz lett volna. Személyes életutamban is reményekkel teli, optimista periódus volt az, amikor a Képes Ifi online szerkesztője és tollforgatója lettem. Befejeztem az újságírósulit Pesten, véget ért féléves gyakornokságom Magyarország vezető internetes portáljánál, így friss tapasztalatokkal felvértezve alig vártam, hogy hasznosíthassam tudásomat. Örömmel vetettem bele magam – húszas éveim derekán – olyan munkába, amiben őszintén hittünk, és missziónkat már-már a márciusi ifjak hevével végeztük. Jó volt írni, agyalni, ötletelni, érvelni, vitázni, olykor egymásnak feszülni már kevésbé, de tudjuk, hogy ez elkerülhetetlen, a fejlődés kelléke. Szépen duzzadt az írói gárda a szivárványos égisz alatt, Laci sokakat beizzított, mellettük szorgoskodtak „árokosaink”, de maguktól is gyűltek körénk a fiatalok, mert jó volt közénk tartozni.

Berkes Mikinek hála védjegyünkké vált a designos külső és dekoratív belső, meghökkentő, frappáns, művészi vagy humoros címlapjaink európai színvonalúak voltak. Izgalmas tematikus számainkban kiemelt figyelmet szenteltünk Faludy Györgynek, a muskátlizenének, az Otpornak, a márciusi forradalomnak és persze ízlésesen, öletgazdagon került terítékre az egészséges erotika is. No de nem lehet ezt csak úgy, ukmukfukk, hogy a fiatalok fogják magukat és véleményt formálnak, ifjonti szellemben, újszerűen, máskor tudományosan megalapozott érvekre támaszkodva ragadnak meg jelenségeket, 2011-ben!… „Vérlázító” tevékenységünk okán jött is a vaskalapos fejcsóválás felsőbb körökben és ocsmány tettlegesség alsó szinteken, de erre most nem térnék ki, mert beforrt sebek feltépése nem célja az írásomnak.

És akkor eszembe jut még az is, ahogy Kovács Ágival és Laskovity Ervinnel folyamatosan kávézunk, éjszakázunk, a szerkesztőségben lógunk, vagy egymásnál, fesztiválokon, bárhol. Nem nehéz kitalálni, mi tartotta ennyire éberen elménket. A Képes Ifi jelenét jártuk körbe-körbe, ízlelgettük, csócsáltuk, szövögettük jövőjét. Kicsit a VAN című magyar film főszereplőjére hasonlítottunk (ha még nem láttátok, nézzétek meg, teljes címe: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan – kedves-könnyed alkotás, és még vajdasági vonatkozása is van!). Ahogy a csetlő-botló karakter mobillal a kezében masírozik át tüntetéseken, tereken, télen, nyáron, fittyet hányva az őt körülvevő világra, mi is monomániásan csak Az újságról tudtunk beszélni, bárhol „ütöttük is fel a fejünket”. Másokkal folytatott beszélgetéseink is sokszor spontán interjúkba csaptak át.

Bosszúságaival együtt is élveztük ezt a korszakot, mini szivárvány-gyermekségünket, elhittük, hogy talán komolyan is engednek majd bennünket játszani a „nagyok”. Sajnos azonban a világ ezen fertályán a valóság nem színpompás, sokkal inkább fekete-fehér, szirmainkat szisztematikusan lenyesegették. De nincs miért meglepődni, hiszen a történelem törvényszerűségeivel szembesültünk, az apály-dagály természetes váltakozásával, csak esetünkben kissé túl sebesen ült el a hullám.

Nem szeretnék azonban komor képet festeni egy ilyen komoly évforduló alkalmából, hiszen Szögi Csaba hősiesen állja a sarat, szerkeszti a lapot mostoha körülmények közepette is. Ritka embert ismertem meg benne, aki minden tette és mondata mögött egyenes gerinccel áll. Egyszerre marad hű elveihez, és a társadalom integráns része – őszintén fúrja az oldalamat… hogyan csinálod? Remélem, egyszer majd elmeséled – valamelyik „szerkes estünkön”, ott a Marley-poszter alatt.