Kábulat!? - A megelőzés elvei
A drogproblémára adott válaszok élesen elkülönülnek egymástól a tekintetben, hogy kemény szigort, tiltást és szankciókat vezetnek be annak érdekében, hogy eljöjjön végre a drogmentes világ, és senkinek eszébe se jusson kábítószert használni, vagy pedig az elérhetetlen célok helyett elérhetőeket tűznek ki: például az ártalomcsökkentést. Ha hatékonyan akarunk föllépni a kábítószer-használat visszaszorítása érdekében, akkor tudnunk kell, hogy mely módszerek jártak eddig sikerrel, és melyek nem; csak ez alapján lehet átfogó képet kapni arról, hogy milyen lépéseket és hogyan érdemes megtenni azért, hogy a drogfogyasztás a lehető legkevesebb áldozattal járjon.
A drogprevenciós tevékenységeket gyakorlatilag három csoportba lehet sorolni. Az első, amit leggyakrabban alkalmaz a mai társadalom, a „just say no”-típusú prevenció. Alapeszméje, hogy rá kell venni a fiatalokat arra, hogy nemet mondjanak (just say no: csak mondj nemet), ha droggal kínálják őket. Ezzel idáig nincs is semmi baj, de ezek a programok még tovább mennek: abból kiindulva, hogy a cél szentesíti az eszközt, nem riadnak vissza a hamis információk terjesztésétől sem. Márpedig a fiatalok nem hülyék, nem lehet őket becsapni anélkül, hogy erre rá ne jönnének. Aki olyasmit hall az iskolában vagy a szülőtől, aminek a saját tapasztalatai ellentmondanak („A marihuánától gyilkos/skizofrén/heroinfüggő leszel!”), az legjobb esetben is csak elveszíti a bizalmát ezekkel a felnőttekkel szemben, rosszabb esetben pedig azokat az információkat sem fogja elhinni, amelyek a valós veszélyekről figyelmeztetnek. Ekkor pedig akár arra a következtetésre is juthat, hogy ha hazudtak neki a marihuánáról, akkor a heroin se lehet olyan veszélyes, mint ahogy mondják. És ez az, ami igazán veszélyes, nem pedig az alkalmi marihuánafogyasztás.
Egy elrettentésen alapuló drogprevenció többnyire egy egyenruhás rendőr előadásából (előadás-sorozatából) áll, merthogy ő pont egy olyan személy, akiben a tizenéves megbízik. Máig rejtély, hogy ki mondta ezt a program kiötlőinek, de hogy a célcsoport véleményét nem kérdezte meg senki, az egészen biztos. Az ilyen előadások során olyan igencsak megkérdőjelezhető állításokat hallhatnak a tizenévesek, mint például a marihuána kapudrog, a szennyezett heroin AIDS-fertőzést okozhat, balesetben lebénulni pedig sokkal jobb, mint egyszer kipróbálni a metamfetamint. (Csak a tisztánlátás végett: a kapudrog-elmélet megdőlt, AIDS-et a közösen használt, fertőzött fecskendő okozhat, egyetlen adag metamfetamin pedig sokkal kisebb eséllyel tesz tönkre életeket, mint egy brutális autóbaleset.)
Több kutatás is bebizonyította már, hogy ezek a „just say no”-típusú prevenciós programok egyáltalán nem csökkentik azoknak a tizenéveseknek az arányát, akik kipróbálják az illegális drogokat. Még olyan tanulmányok is napvilágot láttak, amelyek egyenesen azt állítják, hogy ezek a prevenciós tevékenységek visszafelé sülnek el: a programban részt vevő tizenévesek nagyobb eséllyel nyúltak drogokhoz, mint ilyesféle (ki)oktatásban nem részesülő társaik. Mindezek ellenére valami megmagyarázhatatlan oknál fogva még mindig működik az amerikai DARE-program, amelynek mintájára a magyar DADA-program is készült, vagy a Montana Meth Project, amely az elrettentést olyan elképesztő mértékben túlzásba viszi, hogy hiába a tévé, a rádió, az újságok és a plakátsorozat – ezeket senki nem fogja komolyan venni.
A másik két drogprevenciós elképzelés a „just say no” analógiájára kapta a nevét. A „just say nothing” (ne mondj semmit) elnevezésű megközelítésben ma már szinte senki nem hisz, ezért nem is érdemes bővebben foglalkozni vele. Lényege, hogy nem kell a fiataloknak semmit mondani a drogokról, és akkor nem jutnak el azok az információk sem hozzájuk, amelyek hatására eszükbe juthat kipróbálni az illegális szereket. De sajnos attól még, hogy nem beszélünk egy problémáról, az nem szűnik meg létezni, ezért ez a fajta hozzáállás egészen biztosan nem vezet a várt eredményre.
A drogprevenciós tevékenységek harmadik fajtája a „just say: know” (mondd, hogy tudod) nevet kapta. Fölismerve a másik két modell hátulütőit, ez a megközelítés abból a merész föltételezésből indul ki, hogy önmagában a kábítószer-fogyasztás nem jelent akkora problémát, mint azt korábban gondolták. Különbséget tesz ugyanis az alkalmi fogyasztás és a függőség között, valamint nagy szerepet tulajdonít a mértékletességnek és a drogfogyasztás kockázatai minimalizálásának. Az előző két prevenciós tevékenységgel ellentétben a „just say know” az elsődleges prevenció mellett a másodlagos prevencióval (vagyis az ártalomcsökkentéssel) is sokat foglalkozik. Alapvető felismerése, hogy minden társadalomban vannak, akik szükségét érzik tudatmódosító szerek használatának, és amióta az ENSZ tiltólistára helyezett bizonyos drogokat, az is egyértelmű, hogy a tiltás sem segít ezen. Ha pedig vannak drogfogyasztók, akkor (persze amellett, hogy minél kevesebben legyenek) elő kell segíteni azt, hogy minél veszélytelenebb kábítószerekhez nyúljanak, és minél biztonságosabb módon, minél ritkábban fogyasszák ezeket. Így csökkenthető le leginkább a drogok okozta ártalom.
Általánosan hangoztatott vélekedés, hogy a megfelelő neveltetés elejét veheti a drogfogyasztásnak. A családi környezet milyensége valóban nem elhanyagolható tényező, az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a családi háttér nem a kábítószerek kipróbálására van hatással, hanem a függőség kialakulására. Egy kiegyensúlyozott családi környezetben élő gyerek, ha ki is próbálja a kábítószerek valamelyikét, a legkisebb valószínűséggel fog a veszélyesebb drogok felé fordulni, vagy rendszeres fogyasztóvá, netalán függővé válni. Ha meg egyszer-kétszer részegen állít haza, vagy elszív egy füves cigit, esetleg még az ecstasyt is kipróbálja – attól még nem dől össze a világ.
A kábítószerek hatásáról és a használatukból adódó veszélyek csökkentéséről való információközvetítés még véletlenül sem azt a célt szolgálja, hogy népszerűsítse a tizenévesek körében a drogfogyasztást. A cél az, hogy aki tudatmódosító szerekhez nyúl, azt minél kevesebb károsodás érje ennek következtében. Például ne hevüljön túl az ecstasytól, de ne is igyon túl sok vizet; szipuzáskor ne fulladjon meg a ragasztó tárolására szolgáló zacskóban; mindig legyen vele egy józan barátja, aki vigyáz rá, amíg tart a drog hatása; ne keverje a különböző szereket; és egyiknek a hatása alatt se üljön volán mögé.
Ezek mind olyan tényezők, amelyek ismeretében sok haláleset elkerülhető lenne. A legtöbb túladagolás vagy azért következik be, mert „túl tiszta” az anyag (így sokkal több benne a hatóanyag, mint amire a használó számít); vagy túl szennyezett (a heroint például sokszor mosóporral, súrolószerrel keverik); vagy pedig többféle drog együttes hatása bizonyul végzetesnek. Az első két okra valódi megoldást jelentene az átvizsgált, ellenőrzött anyagok árusítása, de erre a teljes mértékben tiltásra épülő drogpolitikában nincs lehetőség. A különböző kábítószerek együttes használata vagy nem használata azonban már csak a drogfogyasztón múlik: neki kell tisztában lennie azzal, hogy mekkora kockázatot vállal.
Különbséget kell tenni a szerhasználat és a problémás szerhasználat között, éppúgy, mint ahogy az alkohol esetében ezt meg is tesszük: az első pohár sört nem tekintjük feltétlenül az alkoholizmushoz vezető út kezdetének. A problémamentes szerhasználatot kell elősegíteni, vagyis elérni azt, hogy a kábítószerekkel kísérletezők ne szenvedjenek egészségügyi vagy egyéb károkat. Ebben van jelentős szerepe a tájékoztatásnak és a hiteles információk átadásának. Aki felelősségteljesen, a megfelelő tudásanyag birtokában nyúl a kábítószerekhez, az minimális kockázattal képes ezeket használni, és be tudja tartani a mértékletesség szabályát, így pedig egészen biztosan nem fog függővé válni. A biztonság szem előtt tartásával pedig a saját és mások életének veszélyeztetése nélkül is lehetséges a kábítószerek használata.
Azoknál, akiknél már kialakult a függőség, a drogfogyasztást mindössze egyetlen dolog ösztönzi: maga a függőség. Csak az számít nekik, hogy megszerezzék a napi adagjukat, erre megy rá minden egyes percük, és abban a pillanatban nem érdekli őket, hogy fertőzött tűt használnak-e vagy sem. Egyes országokban (köztük több európai államban is) a heroinfüggők nemcsak steril tűhöz, de ellenőrzött minőségű, ingyenes heroinhoz is hozzájuthatnak. Ezzel egyrészt csökken az AIDS terjedése, másrészt a társadalom perifériájára szorult függők ismét a közösség értékes tagjaivá válhatnak. Miután pedig lelki és egzisztenciális biztonságuk helyreállt, sokan közülük a leszoktató programok felé fordulnak. A heroinfenntartó programok az adófizetők számára is hasznosak: az államnak kevesebb pénzébe kerül egy függő számára a heroinadag biztosítása, mint ugyanannak az embernek a bebörtönzése vagy rehabilitációs programokon történő kényszerkezelése.
De hiába az érvelés, a társadalom csak lassan változik, és nem híve a radikális eszközöknek, ezért nem valószínű, hogy a közeljövőben az elrettentés módszerét fölváltaná a hiteles tájékoztatás. Pedig az már bebizonyosodott, hogy az ijesztgetés nem sokat ér; ehelyett valami mással kell próbálkozni. Fölösleges és veszélyes azokhoz a prevenciós programokhoz ragaszkodni, amelyekről tudjuk, hogy hatástalanok; előbb-utóbb ki kell próbálni más módszereket is. Aztán majd meglátjuk, melyik a jobb.
A cikk első részét itt, a harmadikat pedig ide kattintva olvashatod!
