Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2020. Értekező próza, 1. hely

Az optimista nihilizmus bakancsában

A karantén átírja a hétköznapok forgatókönyvét. Az ember képtelen folytatni a biztosra gyakorolt, kényelmessé fejlesztett tevékenységeit. Felkel, de nem indulhat munkába vagy az iskolába, a kedd esti focimeccs és a hétvégi színházi előadás is elmarad, és még a srácokkal sem tud elmenni bulizni péntekenként, hogy kieressze a gőzt. Az alapvető emberi jogaink egyike sérül. Miért viseljük ezt el? Miért hagyjuk, hogy egy ilyen kézenfekvő követelmény, mint az emberi szabadság, veszélybe kerüljön? Az igazság az, hogy bár nem minden történés von maga után egy okozati tényezőt, most van egy jó okunk. A cél szentesíti az eszközt, és a szabadság leülhet a kispadra, amíg fontosabb dolgok megőrzése a cél. A huszonegyedik század eddigi legnagyobb járványával nézünk farkasszemet. A járványnak nincsen napos oldala, a karanténnak viszont találhatunk. A karantén arra kényszerít minket, hogy visszavonuljunk, és észrevegyünk olyan dolgokat, amelyek mindig a szemünk előtt vannak, de soha nincs időnk észrevenni. Ahelyett, hogy rettegve várnánk, a mi városunkat mikor éri el a vírus, foglalkozhatnánk olyasmikkel, amire normál esetben nem lenne időnk vagy energiánk.

Egy járványnak soha nincs célja. Senki sem kérdezett róla bennünket, és senki sem tud ellene tenni semmit. Kényes helyzetben vagyunk, váratlan vendég módjára beállít az otthonunkba, a kertünkbe, a városunkba, és nem tudjuk elzavarni. A tehetetlenség teszi lehetetlenné a helyzetet. Mind az egyén, mind a társadalom gyakran mártózik meg ilyen csapásokban, akaratunk ellenére. Számos történésbe nem szólhatunk bele, senki nem kéri hozzá a beleegyezésünket, ilyen pl. a születés. Az embert senki nem kérdezi meg, hogy meg akar-e születni, hova akar születni, minek akar születni. Egyesek hercegnek születnek, mások meg holtan. Martin Heidegger ír arról, hogy az ember anélkül születik meg, hogy a beleegyezését adná. Heidegger témája az ember világba való vetettsége. E nézet szerint az embernek nincs semmi szerepe az életben, csupán be lettünk dobva valamiféle lyukon át ebbe világba, ahol se célunk, se kötelezettségünk. Olyanok vagyunk, mint valami baktériumok egy elhagyott Petri-csésze alatt. Nincs esélyünk változtatni az életünkön, csak kétségbeesetten próbálunk valamiféle értelmet találni neki.

Mindebből az vonható le, hogy a születés alapvető koncepciója egészen elkeserítő, tragikus, és pusztán a tény, hogy megszülettünk, szorongásra ad okot. Egy valótlan tényt sem közöltem, mégis az ember érezheti, hogy nem ilyen rossz a helyzet. Minden ember, csakúgy, mint Ottlik Géza Medve Gábora, megtanul együtt élni a helyzettel. A születésünk után kiszolgáltatottak vagyunk, szükségünk van valakire, hogy ellásson minket, tisztába tegyen, vigyázzon ránk. Sírva érkezünk a világra, utána alkalmazkodunk hozzá. Az ember először túlél, hogy később élhessen, és eldöntse, hogy volt-e értelme annak, hogy túl tudta élni. Idővel elfelejtjük, mit jelent embernek lenni: a törékenységet, a mulandóságot, és megfeledkezünk a fájdalomról. A mostani helyzet is ilyen, most még talán a fájdalmas szakaszban vagyunk, de minden nappal könnyebb lesz. Ma mindennek tudjuk az árát, de nem tudjuk semminek az értékét, bár kezdjük megérezni.

Olyan régóta mozgunk szabadon, hogy elfelejtettük, milyen bezárva lenni. Olyan könnyedén jutunk az életszükségleteinkhez, hogy nem tudjuk értékelni, amink van. A mai világban minden adva van. A munka, az étel, a társaság és a szorongásokat legyőző receptek is. Mindennap ugyanazt a sziszifuszi munkát végezzük, és gyakran elfeledkezünk arról, hogy mi is a fontos. A felejtésről feledkezünk meg. Az ember, miután megtörtént vele az esemény, csak először emlékszik vissza az eseményre közvetlenül, minden felidézés során az előző emléket képzeli maga elé. Így az emlék kopik, kifakul, és idővel megsemmisül, az emberek nem kiszeretnek egymásból, csak elfelejtik, hogy szeretnek valakit. Manapság annyira sincs időnk, hogy észrevegyük a felejtés folyamatát, és nem a ráemlékezések sorozatával frissülnek az emlékeink, hanem a folyamat közben. Lássuk, miket is felejtettünk el!

Elsőként az egyik legfontosabb: életben vagyunk. Az ember megfeledkezett erről az aprónak tűnő, de annál relevánsabb tényről. Nem arra gondolok, hogy egyik pillanatról a másikra elfelejtünk lélegezni, hanem arra, hányszor simul az elménk a létezés tiszta rejtélyességéhez. Csupán néhány sajátos pillanatban, mondjuk, amikor betegen fekszünk, és egész nap egyedül vagyunk, vagy amikor a városon kívül sétálgatva a természetben felismerjük a saját létezésünk különösségét és idegenségét. Miért vagyunk olyanok, amilyenek? Miért működnek úgy a dolgok, ahogyan működnek? A rádöbbenéskor kilépünk egy külső figyelési pályára, és egy objektívabb nézőpontból szemléljük a dolgokat.

Heidegger ezeket a pillanatokat nevezte az áttörés pillanatainak. Felemelkedve lerázhatjuk a láncaink illúzióit, és elkezdhetünk végre önmagunkért élni. Észrevesszük, hogy a jelen pillanatban MI a létező egész részét képezzük, és ez nem volt, és nem is lesz mindig így. Ezekben a pillanatokban rádöbbenhetünk, hogy létezésünk egyfajta tragédia a rövidsége miatt, de el is fogadjuk, mert ez a tragédia a miénk, és ez tökéletesen feltölt minket. Ami a halálunk után következik, az pedig nagy eséllyel olyan lesz, mint ami a születésünk előtt volt, és az csak nem lehet olyan rossz. Visszakerülünk a semmibe.

Másodszor túl természetesnek vesszük a dolgokat. Sok minden sokkal furcsább körülöttünk, mint amilyennek látszik. Jean Paul Sartre könyvéhez, az Undorhoz nyúlnék. A regény egy váratlan pillanatában a főhős, Roquenti, elfelejti, mire való a szék. A vonaton állva elmélázik, majd hirtelen mély megvetéssel és undorral veszi el a kezét az előbb említett tárgyról, és zavarodottan tapasztalja meg a hétköznapok abszurditását.

Az imént említettem a születést, ami sokak szerint az egyik legtermészetesebb dolog az életben. De mi is az újszülött? Egy szellemileg alulfejlett, kis méretű emlős, aki nem rendelkezik semmilyen irattal, nem beszéli a nyelvet, nem fizet adót, teljesen munkaképtelen, sőt egy teljesen alkalmas, kifejlett embert akár évekig visszatart a munkája megfelelő végzésétől, mégis mindenki imádja. Egy másik, teljesen természetesnek tűnő példa az esti közös vacsora a szerelmeddel: amikor a bolygód eltávolodik egy hélium és hidrogén reakciójából álló gázfelhőtől, berakod a lábad egy kivágott és feldolgozott fa alá, halott állatokat és növényeket raksz a szádba egy másik emlős társaságában, akivel a nemi szerved esténkéntnéha összeér. A szokásaink furcsák, amit logikusnak gondolunk, sok esetben különös.

A harmadik tény. Nem vagy különleges. A mentális és egyéb betegségeink sok esetben az elménk mélyében gyökereznek, az őket feltáró vizsgálatok összességét Sigmund Freud pszichoanalízisnek nevezte el. A pszichoanalízis mélylélektani vizsgálat, mely a lelki zavarokat az ún. tudatalatti okok feltárásával igyekszik gyógyítani. A pszichoanalízis a huszadik század találmánya, célja a mentális betegségek feltárása. Miért csak a betegségek érdekelnek minket? Az empirizmus azt vallja, hogy ismeretekre csak tapasztalatok útján tehetünk szert. Nem öröklünk semmi tudást, csak idővel szerezzük meg. Ha ez a filozófiai irányzat helyes, nincs semmi akadály az előtt, hogy létrehozzunk egy pszichoanalízishez hasonló módszert, amelynek a végén megkapunk egy embert. Egy végtelen változóból álló függvényt, ami a születés és a halál között folytonos, és a belőle integrálható terület az ember.

A negyedik tény. Egyedül vagy, és ez értékes. A magány egy igen gyakori kifogás az önsajnálatra. Az igazság az, ha nem tudod értékelni az időt, amit magad töltesz el a szoba sötétjében, akkor rossz társaság vagy. Newton a legnagyobb felfedezéseit egy karanténban töltött időszakban érte el. Sok ember a külvilágtól elzárva objektívebben látja a világot. „Olyan ember vagyok, akit a magány éltet; úgy vagyok nélküle, mint más víz vagy étel nélkül. Legyengít minden egyes nap, amikor nem tudok egy kicsit egyedül lenni. … A szoba sötétje olyan volt nekem, akár a napsütés.” A nyomornegyed írója, a zord, vulgáris és groteszk külsőségek között élő Charles Bukowski, a magány koronázatlan királya vallja ezt. Egész életében egyedül volt. Senkivel nem érezte jól magát, mégis elégedett volt. Magáért élhetett és írhatott. A múlt egyáltalán nem számít, ha nem tudod leírni a következő sort, halott vagy. A sírkövén ez a sor áll: „Don’t try”. Valaki, aki egész életében küzdött, minden áldozatot meghozott, ötven felett befutott, és elérte emberi képességeinek a maximumát, miért azt adja utolsó tanácsnak, hogy ne próbálkozzunk?

Mindenkitől megkérdezték óvodában, melyik a kedvenc színe. Az igazság az, hogy egyik szín sem jobb a másiknál. Nem tudod megmagyarázni, miért az a kedvenc színed, de tudod, hogy melyiket látva önt el a legjobb érzés. Nem te választod a színt, hanem a szín választ téged. Az életben is van egy hasonló jelenség, a végzettel. Az embert gyakran nem hajtja motiváció, csak a kötelesség, hogy véghez vigyen valamit. Ez támadás önmagunk ellen, amikor azzal foglalkozunk, amihez igazából nincs közünk. Sokan el akarják hitetni, hogy másmilyenek, de önmagukat nem tudják megtagadni. Csak egy dolgot akarsz igazán, és csak egy célod van, ne próbálj meg hazudni önmagadnak! Aki letagadja önmagát, az a saját tragédiáját feldolgozó gyász első szakaszában van. Weöres Sándor fogalmaz így fogalmaz egyik versében „Én keresem a célomat: célom engem majd megtalál”. A célodat nem te választod, hanem a célod választ téged, és ha ez ellen akarsz tenni valamit, inkább ne próbálkozz, talán ezt akarta mondani Bukowski.

Utoljára hagyom a legfájóbbat karantén idejére. József Attila azt sugallja az Eszméletben, nem vagyunk szabadok. Kétszeresen nem.

„Fülelt a csend - egyet ütött.

Fölkereshetnéd ifjúságod;

nyirkos cementfalak között

képzelhetsz egy kis szabadságot -

gondoltam. S hát amint fölállok,

a csillagok, a Göncölök

úgy fénylenek fönt, mint a rácsok

a hallgatag cella fölött.”

Vizsgáljuk meg a kérdést! A világba vetettségnél már láthattuk, hogy van egy külső börtön, amiből senki sem menekülhet. Az ember kettős börtönben él. Az első egy globális börtön, aminek mindenki része. Ez pusztán abból ered, hogy emberek vagyunk. A földre születtünk, és bizonyosan a földön is halunk meg. A második börtön mindenkinél más. Ennek a börtönnek a falait a magad egészen ellentmondásos módján te állítod fel. Te mondod meg, mennyi tered van, mennyire érzed szabadnak magad. A belső börtönt a Pink Floyd is felépíti a The Wall albumban, de amint a zenészek rájönnek, hogy nem kell szorongással tölteni az életet, és nincs is értelme, le is bontják azt. Albert Camus óta tudjuk, a pestis és a halál a leghétköznapibb dolgok, és emiatt nem kell szorongani. Talán a halál az egyetlen dolog, amit sosem fogunk tudni legyőzni. De mikor hal meg az ember pontosan? Amikor megáll a szíve, bekövetkezik a biológiai halál. Sokan már előtte is halottak, ők, akiknek az agyuk nem képes új gondolatokat, ötleteket, érzéseket befogadni. Egy élet sincs tönkretéve, csak az, amelyiknek a fejlődését megállítják. Semmid sincs azon a néhány köbcentin kívül, ami a koponyádban van, de van valamid. Mindenki megteremtheti a maga poklát, és a kiutat is onnan. Amíg tudsz új célokat találni, és látsz még magadban hibát, amin tudsz változtatni, addig élsz, és van értelme az életednek. Ha pedig más életeknek is tudsz tartalmat adni, az mindenképp pluszpont a saját életedben is. Bukowskinál írtam, hogy a célod téged választ, Freudnál, hogy megfejthető, Sartre-nál, hogy ez furcsa, itt meg bizonyítom, hogy ez létezik. A pestis hőse Rieux, boldog, amikor dolgozhat, mint (a camus-i felfogás szerint) Sziszüphosz. Az élet értelmét te adod meg, és ez hatalmas szabadság.

Heideggert arról kérdezték egyszer, hogyan éljünk autentikusabb életet. A válasz: Töltsünk több időt a sírban. A kijárási tilalom idején kitűnően gyakorolhatjuk ezt, akármit jelentsen is. Az ókori filozófiáig visszanyúlik, hogy csak akkor élhet az ember értékes életet, ha megismeri önmagát. A karantén erre kitűnő felületet nyújt. Minden generáció intelligensebbnek hiszi magát az előzőnél, és bölcsebbnek a következőnél. Igazából a fejlődés egészen minimális. Nem tudunk a világon változtatni, de azon igen, hogy hogyan éljük meg. Az elfogadás szabaddá tesz. A Led Zeppelin tagjai egytől egyig zsenik. Mindenki a maga hangszerén. John Bonham a legjobb dobos, Jimmy Page gitárja felbecsülhetetlen, Robert Plant 5 oktávot énekelt ki, John Paul Jones pedig forradalmasította a basszusgitárt. Mégsem a saját tehetségük miatt váltak legendákká, hanem, mert mindenki figyelte a másik játékát. Először a saját területeden kell kiemelkedned, csak utána tudsz egy bandában játszani másokkal. Ha a bezártság alatt olyan emberekké fejleszthetjük magunkat, mint amilyen a dobos Bonham, az énekes Plant vagy a gitárosok: Page és Jones, akkor a következő évtizedet átzúzhatjuk, mint a Led Zeppelin a hetvenes éveket.

Képgaléria: